Úgy érzem, mintha beszakadna a mellkasom, és zuhannék valahová. Úgy érzem lebegek. De nem. Hátrafelé esek. Fáj a testem, minden egyes levegővételnél belém hasít valami tompa, csontig hatoló fájdalom.
Kinyitom a szemem.
Előttem, úgy egy-két kilométerre, egy hajó robban szét az űrben, a lángok lassan nyúlnak szét a vákuumban, a törmelék pedig csillogva szóródik szét, mint egy csillagkép. Fagyott vízcseppek, pára. Tudom, hogy az egy hajó volt, de nem emlékszem, mi történt pontosan.
Csak zuhanok. Valahová zuhanok.
Párásodik a sisakom belülről. Tehát űrruha van rajtam. Vagy inkább páncél. Harci páncél. Oldalt látom a megvastagított lemezeket, a karomon karcolásnyomokat, égésnyomokat. A HUD halott, fekete üveg az egész, csak néha rebben át rajta egy-egy zöldes villanás.
Próbálom stabilizálni magam, a kezem ösztönből mozdul, forgatom a testem, hogy legalább lássam, merre van „le" és „fel". Lassan, mint amikor valaki egy sötét szobában villanyt próbál felkapcsolni, úgy kezdenek vissza szivárogni az emlékek.
A hajót én robbantottam fel.
Valakit megöltem odabent.
El kellett kapnom. Ez volt a meló. Fejvadász vagyok – legalábbis ezt szoktam mondani magamnak, amikor aláírom a szerződést, és rányomom az ujjlenyomatom a digitális megbízásra.
Zack vagyok.
Pontosabban: Zackary Zane.
Egy harborgi kalózt kellett elkapnom. Kasknak hívták. A dossziéja szerint egy igazi féreg, akit három szektorban köröztek, gyilkosságért, rablásért, erőszakért. Már régen nem az volt a kérdés, hogy élve vagy holtan hozzam be – inkább az, hogy marad-e belőle valami, amit az adminisztráció orra elé tudok tolni bizonyítékként.
Rá kellett robbantanom a hajót. Túl sokan voltak, és eszük ágában sem volt megadni magukat. A „tárgyalás" nagyjából öt másodpercig tartott, aztán valamelyik elkezdett lőni. Onnantól már csak matek volt: ők sokan voltak, én meg egyedül. Élve vagy holtan, szólt a megbízás… hát nekem jó lesz holtan is.
Úgyhogy plazmagránátot dobtam a reaktorhűtő csatornába. Nem túl elegáns megoldás, bevallom – az iskolában tanítják is a "mit ne csinálj egy antianyag reaktor környékén" című fejezetben –, de megtette a hatását. A következő emlékem az, hogy a fedélzet egyszerűen eltűnik a lábam alól. Kiugrottam, amíg lehetett.
Most egy lakatlan jeges hold felé zuhanok. Már emlékszem.
A sisakom belsejét finom vízpára futja be. A felső légkörben úszó jégpor olvad rá a páncél külső rétegére, a hőmérsékletkülönbség pedig úgy dolgozik, mint egy rossz légkondi. Ha nem aktiválom a ruha rendszereit, ebből nagyon csúnya becsapódás lesz.
Próbálok hasra fordulni, hogy legalább lássam, mi vár lent. A mellkasom és a fejem lüktet a fájdalomtól, mintha belülről szorítanának satuba. Valószínűleg valami törmelék talált el. A sisakom oldalát és a mellvértelmet is, és elég erős volt a becsapódás, hogy sérülést okozzon.
– Na, Zack… ideje felébredni – nyögöm magam elé a sisakban, és keresni kezdem a ruha kézi aktiváló kapcsolóit.
Az egyik karomat magam mellé húzom, a másikat kinyújtom, mintha valami idióta balettfigurát próbálnék eltáncolni a levegőben. A sűrűsödő légkör szépen lassan elforgat. A testem lassú forgásba kezd, a hasamra fordulok és végre arcal "lefelé" helyezkedem. Most már látom is, mennyire szar a helyzet.
A hold – vagy bármi is ez alattam – vészesen közeledik. Ránézésre három-négyezer méter lehet alattam a felszín. Szerencsére a gravitáció nem húz úgy, mint egy földi szabadesés, de így is egyre gyorsulok, és az ütközés végeredménye szempontjából ez csak mérsékelt vigasz.
Végigtapogatom a sisakot. Tudom, hogy hátul kell lennie a másodlagos rendszer indítójának. Az ujjam jégbe ütközik.
– Persze, hogy be van fagyva… – sziszegek.
Be kéne dugnom az ujjamat a biztonsági retesz alá, de az egész egy kemény jeges dugó. Ahogy kaparom, a körmöm alatt éles, csípős fájdalom fut végig, a kesztyű belsejében pedig érzem, ahogy az ujjam már tiltakozik az egész ötlet ellen.
– Bassza meg… – morgom, és tovább vakarom.
Végül enged egy darab, lepattan, aztán még egy. Mély levegő, aztán teljes erőből benyomom az ujjam az üregbe.
Kattanás.
A holografikus HUD megrebben a sisak belső felületén, majd bootolni kezd. Először csak egy halvány logó jelenik meg, aztán kitisztul: Armcore System FX30 – taktikai harci páncél.
Megszólal a kedves, irritálóan nyugodt női hang:
– Armcore Systems… az ön biztonságáért.
– Ezaz baby, pont erre van most szükségem – szólok vissza a semminek.
A ruha rendszerei lassan felállnak. Érzem, ahogy a mikromeghajtók finoman belerúgnak a semmibe, stabilizálják a testem, kisimítják a lassú pörgésemet. A HUD-on egymás után villannak fel a státusz ikonok: OXIGÉN – ZÖLD, HŐMÉRSÉKLET – SÁRGA, STRUKTURÁLIS SÉRÜLÉS – PIROS.
Egy pillanattal később a kommunikáció modul is életre kel. A sisakban halk pattanás, recsegés, majd betölt egy üres csatorna.
– FX30 egység… kommunikáció helyreállítva. Keresi a hálózatot… – jelenti a női hang.
Miközben zuhanok tovább, végre nem csak azt tudom, hogy meghalhatok, hanem azt is, hogy körülbelül mennyi időm van odáig.
– Keresd a Noctis jelét! – üvöltöm be a sisakba.
A Noctis a hajóm. Nem nagy, ellenben kicsi – és alacsony észlelhetőségű. Kétszemélyes, de a második ülés többnyire csak a fegyvereknek és a megbízások után összeszedett szarságnak van fenntartva.
– Keresés… – közli a hang hulla nyugalommal.
A HUD jobb felső sarkában egy homokóra ikon kezd pörögni. Közben a magasságmérő úgy forog lefelé, mintha versenyezne vele.
Másodpercek telnek el.
– Igyekezz már, bassza meg, mert mindjárt nem kell sietni! – szólok rá.
– Kapcsolat él – jelenti ki ugyanazzal a nyugodt tónussal, bár nyilván nem érdekli a nógatásom.
A jobb felső sarokban megjelenik egy apró jel: egy ötös skálán egyetlen halvány csík. Nem túl acélos.
A HUD közepén felvillan egy nyíl, és kijelöli az irányt.
NOCTIS – TÁVOLSÁG: 132,45 KM
– Autopilóta! – köpöm ki. – Indítsd a Zeta–2 elfogó manővert… gyere értem, kislány.
– Zeta–2 elfogó manőver: engedélyezve. Noctis – pályakorrekció indítva – válaszolja a hang.
Most már csak annyit kell kibírnom, hogy ne kenődjek szét a felszínen, mire ideér.
1700 méter.
1650
1600
A számok úgy peregnek lefelé a HUD szélén, mint egy rossz lottósorsoláson. Legalább már nem pörgök: a testem stabilizálva, arccal előre haladok a felszín felé.
– Igyekezz, kislány… – suttogom. – Igyekezz…
A homlokomon érzem a hideg verítéket, még a hűtőrendszer ellenére is. A levegő sűrűsödik körülöttem, halványan vibrál a páncél szélein a súrlódás fénye.
Balról érkezik.
Először csak egy halvány mozdulat a periférián, aztán a Noctis teste lassan beúszik alám, mintha a semmiből nőne ki. A raktérajtó már nyitva, a belsejéből tompa fény szivárog kifelé.
Csodás forma. Mandulamag-szerű, hosszú törzs, amelynek vonalai nem törnek meg sehol, mintha egyetlen folyékony fémcsepp dermedt volna meg a vákuumban. Elöl a hegyes, lefelé görbülő orr, mint egy fecske csőre – itt rejtőznek a nagy felbontású szenzorok és a LIDAR-szemek, amikkel a hajó lát a sötétben anélkül, hogy őt látnák.
Mögötte fekete, hátra nyilazott szárnyak, amik élesen keretezik a törzset. Ezek nem légköri manőverezésre valók; a formájuk és elrendezésük célja, hogy elterelje a radarhullámokat és elrejtse a hajtóművek hőkibocsátását a kíváncsi szemek elől. A szárnyak tövében, láthatatlan résekben lapulnak a VTOL-fúvókák és a rejtett fegyverkamrák.
A kompozit bevonat elnyeli a fényt, a panelhézagok szinte láthatatlanok. Nincsenek kiálló antennák, nincsenek csavarfejek. Csak a matt, üres feketeség.
Hátul a fúziós motorok kéken izzanak, a hajtóműtollak peremén áttetsző plazma vibrál, ahogy finom korrekciókkal alám csúszik.
– Zeta–2 célpont bemérve – szólal meg a lágy számítógéphang a fülemben. – Készüljön az elfogásra.
– Kész vagyok… nagyjából – nyögöm.
Ebben a pillanatban a fékező hajtóművek felvillannak. A Noctis brutálisan fékez, a raktér alattam hirtelen „felugrik", én pedig úgy csapódok be a padlójára, mintha oldalról valaki kirántotta volna a gravitációt a lábam alól.
Nem kellemes. De még mindig sokkal jobb, mint a talajjal találkozni arccal előre, teljes sebességgel.
A hajó tovább fékez, majd finoman stabilizálja a pályáját. Én közben a raktérben gurulok még egy fél fordulatot, aztán egy raklap heveder és láda között kötök ki, miközben a mellkasom tiltakozik minden egyes levegővétel ellen.
– Üdv a fedélzeten, kapitány – szólal meg ismét a hang, ugyanolyan nyugodtan, mintha nem az imént szedett volna le a légkörből egy majdnem halott fejvadászt.
– Köszi, kislány… – sziszegem lihegve. – Most irány az ugrópont. Húzzunk el innen gyorsan.
– Célpont: legközelebbi ugrópont. Pálya módosítása… – válaszolja.
A raktér ajtaja mögöttem záródik, a hajó testében tompán végigfut a záróreteszek hangja. A gravitációs mezőstabilizátor szépen felpörög, így nem csapódom újra a falnak, de még így is érzem, ahogy a Noctis irányt vált: a padló enyhén megdől alattam, aztán kiegyenesedik.
A belső fény hideg fehérről lassan lágy zöldre vált. Ez azt jelenti, hogy helyreállt a légkör idebent, a rendszer szerint már nem kellene meghalnom, ha leveszem a sisakot.
Alig várom, hogy megszabaduljak ettől a kompozit koporsótól.
A nyakamnál matatok, kitapintom a kétoldali sisakleoldót, és egyszerre nyomom be őket. Halk szisszenés, ahogy a zárak oldanak, a sisak belső rendszere lekapcsol, majd lassan leemelem a fejemről.
A belsején vérfoltokat látok, sötét, már kezd száradni. Végighúzom az ujjam a homlokomon; érzem a sebet, húzódik, lüktet, mintha valaki belülről próbálná szétfeszíteni a koponyám.
– Na, ezzel is megvolnánk… – morgom magam elé.
A sisakot óvatosan leteszem a raktér padlójára, aztán lassan, minden ízületemet külön megszámolva feltápászkodom. A raktér oldalán lógó rögzítőkbe kapaszkodom, hogy ne csússzak vissza a padlóra. Minden mozdulatra felnyögök; mondhatnám, hogy nem fáj, de az hazugság lenne. A mellkasom minden rezdülésre tiltakozik, a bal oldalamon valószínűleg eltört pár bordám, remélem legalább a tüdőm nem sérült.
Körbenézek a raktérben. Ugyanaz a megszokott kép fogad – hevederek, ládák, fegyverkazetták. Nem nagy az egész, nagyjából ötszer öt méter, de ha rabot, testet vagy néhány kollégát kell szállítani, akkor tökéletes.
A meló hivatalosan véget ért: Kask és a bandája ma már csak statisztika lesz egy jelentés alján. A végeredmény: egy szétrobbant hajó, pár törött borda, egy újabb seb a fejemen… és én, aki megint éppen csak túléltem.
– Szép kis zakó volt ez – szuszogom magam elé, aztán elindulok kifelé a raktérből.
A raktérajtó melletti nyitópanelre teszem a tenyerem, finoman megnyomom. Az ajtó szisszenve elcsúszik oldalra, és feltárul előttem a következő tér – valójában csak egy szélesebb folyosó, de én szeretem „második nappalinak" hívni.
Bal oldalon a fegyverszekrény, mellette egy fali monitor, amin rendszerint a környezeti adatok, fegyverstátusz és a körözési listák futnak. Jobbra a páncélnak kialakított állvány, és egy falba süllyesztett mediágy – egy hosszúkás, keskeny nyílás, amibe az ember csak akkor fekszik bele, ha már nagyon nagy a baj.
Lefejtem magamról a páncélt: először a mellvértet oldom, aztán a váll- és karpaneleket, végül a lábrészeket. A technikai aláöltözet marad csak rajtam, izzadt, szakadozott második bőrként tapad rám. A páncélelemeket szépen a helyükre akasztom az állványra – ha már ismét megmentett, legalább nézzen ki rendesen.
– STELLA! – szólok. – Analizáld a páncél sérüléseit.
– Igenis, kapitány – érkezik a megszokott női hang.
STELLA a nő az életemben, ha úgy vesszük. Mindent nyilvántart, figyel, jelez, ha baj van, javasol, vitatkozik, és időnként még rám is szól, ha hülyeséget csinálok. Ő a Noctis lelke, mindent lát és mindent hall, amit a hajó is, minden rendszerhez hozzáfér.
A mediágyhoz lépek, és óvatosan befekszem a falban tátongó üregbe. A technikai aláöltözet halkan sercen a burkolathoz, ahogy elhelyezkedem. Fölöttem a panelen megkeresem az ANALÍZIS jelzésű gombot, és megnyomom.
Kékesfehér fény gyullad a fejem fölött, egy scannerfej indul el lassan, oda-vissza futkos a testem tengelye mentén. Fél percig csak a gép halk zúgása és a saját légzésem hallatszik.
– Vizsgálat kész – szólal meg végül a gépi hang. – Diagnózis: koponyazúzódás, enyhe agyrázkódás, a bal oldalon két borda törése. Javasolt: részleges immobilizáció, fájdalomcsillapítás, legalább 24 óra pihenés. Ellenjavallt: harci tevékenység, nagy gyorsulás, hirtelen mozdulatok.
– Szóval semmi móka – fújom ki a levegőt. – Megnyugtató.
A kék fény még egy pillanatra fölém villan, aztán a mediágy halk kattanással lezárja a diagnosztikai ciklust.
Óvatosan kikászálódom az ágyból, minden mozdulatnál érzem, ahogy a bal oldalam tiltakozik. A folyosó falán nyitok egy keskeny rekeszt: belül sorban állnak a fájdalomcsillapítók és egyéb orvosi cuccok.
Kiveszek egy injektort – olyan, mint egy régi epipen, csak ez nem allergiás rohamra van, hanem arra, hogy az embert visszarúgja a szolgálatba. Felgyorsítja a gyógyulást, csillapítja a fájdalmat, cserébe később duplán benyújtja a számlát a szervezetnek.
A combom külső oldalához szorítom, mély levegőt veszek, aztán rányomok. A tű szinte alig érezhető, csak a nyomás, aztán a hideg lökés, ahogy az anyag szétfut az izmok között. Az üres patront kihúzom, és egy mozdulattal a kukába hajítom.
– STELLA – szólok, miközben a rekeszt visszacsukom.
– A páncél sérülésanalízise elkészült – jelenti a hang. – FX30 egység: külső héj több ponton karcos, bal oldali mellvért részlegesen deformálódott, sisak bal frontszekciója repedt, csatlakozó kábelezés sérült. Javasolt: mellvért bal panelcsere, sisak frontszegmens-csere, kábelköteg pótlás.
– Küldd rá a 3D-nyomtatóra a javasolt cseréket – mondom. – Standard anyagminőség, terepi verzió.
– Igenis, kapitány. Páncélpótló elemek gyártása megkezdve – válaszolja STELLA.
Ez az FX30 egyik nagy előnye: terepen is viszonylag gyorsan javítható. A gyártó mindent ad hozzá annak, aki kifizeti. Márpedig én kifizettem – vérrel is, pénzzel is.
A folyosó másik végén levő ajtóhoz bicegek, a bal oldalam minden lépésnél emlékeztet arra, hogy a gravitáció még mindig működik ebben az univerzumban. A panelre teszem a kezem, az ajtó szisszenve félrecsúszik.
Egy kis, kör alakú helyiség tárul fel. Az egyik oldalon két priccs a falban; középen egy alacsony asztalka. A másik oldalon minikonyha és egy zuhanyfülke integrált WC-vel – semmi luxus, minden minimalizálva, mint egy börtöncella, csak itt én vagyok a saját őröm.
A zuhany melletti tükörben megállok egy pillanatra. Hegek, vér, valami liláskék folt a bordáim felett félúton. Az az arc néz vissza rám, amit nem szoktam sokáig nézni.
– Remek formában, Zack… gratulálok – morgom a tükörképnek, aztán visszahúzom az aláöltözetet.
Szemben újabb ajtó vezet a pilótafülkébe. Odabicegek, megnyomom a nyitót, az ajtó ugyanazzal a fáradt szisszenéssel enged utat.
A pilótaszék felém néz. Beleülök, a mechanika halk, olajozott hanggal fordít el száznyolcvan fokban a műszerfal felé. A jobb oldali anyósülés üres – ritkán van bárki is, aki önként oda ülne.
Előttem négy monitor, a széken kétoldalt integrált HOTAS-karok – így kényelmes, így ismerős.
– STELLA – szólok. – Tedd a HUD-ra a legközelebbi ugrópontot. Kalibráld az FTL-hajtóművet. Cél: Echelon.
– Ugrópont adatainak betöltése… FTL-rendszer kalibrálása folyamatban – jelenti a hang.
A fő kijelzőn megjelenik az ugrópont jelölése, finom, fehér keretben. A Noctis orra már lassan a megfelelő vektor felé kezd elfordulni. Én hátradőlök a székben, és először érzem azt, hogy ez a nap talán nem próbál meg még egyszer megölni.
– Ugrásvektor kalibráció kész – szólal meg STELLA. – Becsült útidő: tizenegy óra negyvennyolc perc.
Az egyik kijelzőn a nagy, villogó, piros UGRÁS gomb hívogat. Egy pillanatig nézem, aztán megnyomom.
Utálom ezt a részt.
A hajó megremeg, mintha valami láthatatlan kéz markolná meg kívülről a törzsét. A Noctis teste mélyen, fémesen nyög, ahogy a tér körülötte elkezd „összehúzódni". A külső kameraképen egy buborék kezd képződni a hajó körül, eltorzítva magát a csillagteret is. Belülről úgy néz ki, mintha egy sötét, fénylő gyomor nyelne le minket.
Minden elkenődik és eltorzul. Ha megmozdítod a fejed, a csillagok, a ködfoltok, a távoli fények mind megnyúlnak, mintha valaki radírral maszatolná őket egy fekete vásznon.
– STELLA… – szólok bele a csendbe. – Azt hiszem, lepihenek kicsit. Nyolc óra múlva ébressz fel, kérlek.
– Értettem, kapitány. Nyolc óra múlva ébresztés – válaszolja.
Megnyomok néhány gombot a kartámaszon, a pilótaszék engedelmesen 180 fokkal kifordul velem, vissza a hajó közepe felé. Kinyitom a hevedert, feltápászkodom, és átbotorkálok a lakótérbe.
Bepréslem magam az egyik felső priccsbe, a hátam mögött halkat nyekken a matrac. A falipanelen a világítást éjszakai, tompa üzemmódra állítom; a fehér fény helyét meleg, halvány derengés veszi át.
Mire a szemem becsukódik, már érzem is, hogy az injektor dolgozik bennem. A fájdalom egy fokkal távolibbnak tűnik. Az álom pedig gyakorlatilag azonnal elnyel.
A plafont nézem.
Nem azt, ami felettem van a Noctison, hanem egy másikat. Régebbit. Gyerekkoribbat.
A panelek közti hajszálvékony résekből halvány, pirosas fény szivárog, a gázóriás felső légkörének derengése. A szoba kicsi, zsúfolt; az ágyam mellett egy asztal, rajta szétszórt rajzlapok, ceruzák, színes tollak.
Az egyik lapon egy hajó van felskiccelve. Nem túl jó arányokkal, de a sziluett ismerős: hosszú törzs, lefelé döntött szárnyak. Apa mindig mosolygott, amikor azt mondtam, hogy egyszer én is hajókat fogok tervezni.
Pislogok, és a rajz már nem az enyém.
Ugyanaz az asztal, de tisztább, rendezettebb. A papírokon precíz vonalak, méretezések, jelölések. Apa kézírása a sarokban. A falon, az asztal felett anyám egyik festménye lóg: a gázóriás, ahogy a hold horizontja fölé kúszik, lilás–narancs felhőkkel.
Pislogok.
A festmény megsötétül. A narancssárga kifakul, átveszi a helyét a vörös. Nem a bolygó fénye az – vészjelzők verik tele a folyosót odakint.
A szoba már nem csendes. Valaki kiabál a távolban. Fém csattan, valami tompa dörrenés fut végig a telep szerkezetén, mintha maga a hold köhögne egyet.
Gyerekhang kérdez:
– Anya?
Rájövök, hogy az én hangom az. Vékonyabb, bizonytalanabb.
Az ajtó kinyílik, anyám lép be. A haja kócos, az arcán csillog az izzadtság, a szemében az a fajta pánik, amit egy gyerek soha nem szívesen lát a szülein.
– Zack, fel kell kelned – suttogja. – Nincs idő.
– Mi történik? – kérdezem, de a hangom elnyeli egy újabb dörrenés. A szoba beleremeg, a mennyezetről finom por hullik.