Hajtóvadászat

A maglev finoman rázkódva lassít, majd egy utolsó, alig érezhető lökéssel befut az állomásra.
Amikor az ajtók szétnyílnak, a West Hartford Memorial Bay már nem az a tiszta, hófehér templom, amit legutóbb láttam.
A már ismert hatalmas előtér – a magas mennyezetű csarnok, ahol máskor rendezett sorokban masíroznak a katonák és kényelmes tempóban sétálnak az adminok – most teljes káosz.
Vérző emberek mindenhol.
A padlón ideiglenes triage–zónákat alakítottak ki: sárga, kék és piros jelölőszalagokkal elválasztott sávokban feküsznek a sérültek. Néhányan hordágyon, mások egyszerűen a padlóra terített takarókon. Orvosi csapatok szaladgálnak köztük, fehér és zöld UIP–jelzésekkel, automata dronok lebegnek fölöttük finom, zümmögő hanggal.
Letakart holttestek sorakoznak az egyik oldalfal mentén.
A testekre húzott lepedők alatt kiemelkednek a kontúrok: lábfejek, vállak, néhol egy-egy kéz, amely valahogy kicsúszott a takaró alól. A lepedők sarkán kódok, gyorsan skiccelt azonosítók. Az egyik lepedő alól kifolyó, megalvadt vér már sötétbarnára színezte a padlót.
Dekompressziós sérültek is vannak.
Az egyik hordágyon fekvő férfi arca lilás–vörös, a szeme körül hajszálerek pókhálós mintában pattantak el. Egy másik nő mellkasán a bőr alatt apró levegőbuborékok mozognak, minden belégzésnél furcsán recseg. Valaki halkan zihál, az egyik felcser épp igyekszik maszkot illeszteni az arcára.
A levegőben fertőtlenítő, vér és izzadtság keveréke száll. A zajszint magas: kiáltások, utasítások, a távolban sírók hangja, felettünk időnként újabb riasztás rövid, metsző hangja vág bele mindenbe.
– Mozogjanak! – kiáltja egy őrmester a maglev–ajtóknál. – Katonai állomány és szerződésesek balra, a 3–as gyülekezőpont felé! Civilek a jobb oldali kijáraton át az óvóhelyekre, azonnal!
Az emberek megindulnak.
A fiatal katona, aki velem szemben ült, most mellettem halad, még mindig ugyanazzal a kifejezéssel az arcán – csak most már konkrétan a horrorra fókuszál. A dokkmunkásnő, aki a Mercury Lane–t nézte, az ajtóban megtorpan, amíg észre nem veszi a civil–irányt jelző nyilat; egy medikus karon fogja és finoman arrébb tereli.
Én balra fordulok.
A bordáim tiltakoznak a tempó ellen, de most senkinek nincs ideje lassan andalogni. A 3–as gyülekezőpont felé vezető folyosó bejárata felett nagy, villogó felirat: „TÁMOGATÓ ÁLLOMÁNY / KÜLSŐ ERŐK".
Ahogy elhaladok egy letakart test mellett, önkéntelenül is a lábfejnél kilógó csizmát nézem.
A méret… nagyjából az enyém.
– Bassza meg… – szalad ki belőlem halkan, de most már senki nem figyel rá.
A fülem mögé ültetett jeladót koppintom meg két ujjal. A bőr alatt finoman bizsereg valami, ahogy az implant feléled, és felkapcsolja a titkosított csatornát.
– STELLA – szólok félhangosan. – Vészhelyzeti adatgyűjtés. Minden nyilvános hírcsatorna, belső közlemény, szivárgó hypernetstream, amit elérsz az állomáson. Szedd össze, és kezdd el elemezni azonnal.
A válasz egy pillanattal később érkezik, közvetlenül a belső fülbe csúsztatva a hangot.
– Kapcsolat stabil. Hozzáférés korlátozott a katonai törzs–csatornákhoz, de a polgári és félhivatalos csatornál rendelkezésre állnak. Kulcsszavak? – kérdezi az a nyugodt, mesterséges női hang, amit annyiszor hallottam már.
– Civil dokk, robbanás, Mercury Lane és minden narancssárga konténerszállító, ami az elmúlt huszonnégy órában érkezett vagy indult – sorolom. – És szűrd ki a teljes baromságot. Összeesküvés–szekciót ráérünk később is.
– Értettem, kapitány. Előzetes összegzést küldök, amint értékelhető mennyiségű adat áll rendelkezésre.
Megszűnik a bizsergés, a csatorna háttérbe húzódik. Én pedig átvágok az előtéren, kerülgetve a hordágyakat, dronokat és káromkodó őrmestereket, amíg elérjük a kijelölt liftblokkot.
A 3–as gyülekezőponthoz tartozó lift előtt már kisebb sor torlódott fel. Amint az egyik kabin ajtaja kihúzódik, az első hullám beszáll. Én a második kör elején lépek be.
Három másik emberrel kerülök egy fülkébe.
Két fiatal srác és egy nő – mindhárman egyforma, sötét–szürke taktikai overallban, UIP–szerződéses jelzéssel a vállukon. Egy csapat lehetnek; a mozdulataikból látszik, hogy megszokták, hogy együtt mozognak.
– Főelőadó – mondja az egyik srác, és megnyomja a megfelelő szintet jelző gombot.
A liftajtó becsukódik, a kabin finoman megrándul, aztán felfelé indul. A padló enyhén belenyom a talpamba.
– Hallottátok, hogy a fél civil dokk kiégett? – szólal meg a másik srác. – Azt mondják, valami üzemanyag–robbanás volt.
– Hülyeség – vágja rá a nő. – Az üzemanyag ekkorát nem szól. A bátyám a logisztikán dolgozik, azt mondta, műtrágyát pakoltak arra a narancssárga dögre. Valami kolóniának.
– Műtrágya nem robban ekkorát – tiltakozik az első.
– Nem szokott – javítja ki a nő. – De ha valaki nagyon akarja, megoldja.
Érzem, hogy mindhárman rám pillantanak egy pillanatra, mintha várnák, hogy beszálljak a találgatásba. Csak a lift falát nézem, a finom rezgéseket figyelem a talpam alatt.
Az agyam közben kattog.
Képek pörögnek: a szétrepedt konténercső, a meghajlott gerinc, a törmelék szórási mintája. Nem vagyok robbanásszakértő – de láttam már elég hajót közelről szétnyílni ahhoz, hogy tudjam, ez nem egy egyszerű tűz volt, ami rossz helyen, rosszkor keletkezett.
– Ha tényleg műtrágya volt – szólal meg végül halkan az egyik srác –, akkor valaki nagyon tudta, mit csinál.
– Vagy valaki nagyon szarul végezte a munkáját – teszi hozzá a nő.
Nem reagálok.
A fülem mögötti implantot ismét megkoppintom két ujjal.
– STELLA – szólok félhangosan. – Amint van bármilyen megbízható utalás arra, hogy baleset volt vagy szándékos, azonnal jelezz. Prioritás egy.
– Rögzítve – feleli a hang. – Jelenleg a „szándékos cselekmény" valószínűsége a nyilvános beszélgetések és szivárgó adatok alapján hatvanhárom százalék és emelkedő trendet mutat.
– Remek – sóhajtom magamban.
A lift lassítani kezd. A kabin enyhén rázkódik, majd megáll. A kijelzőn felvillan a cél: FŐELŐADÓ / ELIGAZÍTÓ TEREM 1.
Az egyik srác kiegyenesíti a hátát. A másik kettő nem szól semmit.
Én sem.
Az ajtó szisszenve kinyílik.
A túloldalon már hallani a zsongást: sok ember halk beszéde, légkondi zúgása, kivetítők tompa búgása.
És valahol a háttérben, nagyon halkan, az a fajta feszültség, amit nem lehet kimérni semmilyen műszerrel – csak érzed, hogy valami nagyobbnak az elején állsz.
A főelőadó hatalmas.
Kb. ötszáz férőhelyes lehet, régi földi színházak mintájára tervezték: középen félkör alakú színpad, előtte lépcsőzetesen emelkedő padsorok, körbe futó karzatokkal. A mennyezetről kivetítők lógnak, a falak mentén diszkrét hangszórósávok húzódnak, most mind némák.
Nem ülök le.
Inkább az egyik oldalfalhoz támaszkodom, onnan jó rálátás nyílik az egész teremre. A levegő itt hűvösebb, mint odalent a káoszban, de a feszültség ugyanaz, csak más kiszerelésben.
Nézem, ahogy a tömeg beszivárog.
Itt nincsenek turisták, adminok, kíváncsiskodók. Csak egyenruhák és taktikai overallok.
Katonák és szerződésesek, mind UIP–jelvénnyel, mind a legmagasabb biztonsági szintre érvényesített hozzáféréssel. Az arcukon ugyanaz a keverék: fáradtság, kíváncsiság, egy fokkal a komfortzónán túli feszültség.
Több arcot is felismerni vélek a befelé áramló sorokból: egy szögletes állú fickó, akivel egyszer együtt húztunk ki egy csempészcsaládot egy rosszul sikerült rajtaütésnél; egy nő, aki még a Kaszálók elleni háború idején volt logisztikai tiszt ugyanazon a frontszakaszon, ahol én is szolgáltam.
És nem csak ilyenek.
Felismerek egy–két hírszerző tisztet is – azok közül, akiket általában csak a háttérben lát az ember, vagy egy–egy jelentés fejlécében, soha nem egy tömeges eligazítás nézőterén. Most mégis itt vannak, szabályos UIP–öltönyben, táblával a kezükben.
Tehát nem csak minket, szerződéseseket hívtak ide.
Mi a fasz lehet ez az egész?
A padsorok szépen telnek. Elöl a magasabb rangú tisztek és kiemelt parancsnokok, mögöttük a vegyes harci és különleges állomány, a karzaton már csak állóhely jut azoknak, akik későn érkeztek. A beszélgetés moraja lassan egyenletes zümmögéssé áll össze – amitől csak még inkább olyan az egész, mint egy régi színház, közvetlenül a függöny felgördülése előtt.
Amikor a terem nagyjából megtelik, az ajtók mellett álló UIP–őrök szinte egyszerre mozdulnak.
Egyetlen gyakorlott mozdulattal rántják be a nehéz páncélajtókat. A zármechanizmus tompa, fémes kattanással ül a helyére.
A kinti zaj egy pillanat alatt kiszűrődik.
A terem fényei elhalványulnak, csak a színpad fölötti sáv marad derengő félhomályban. A beszélgetés moraja elcsitul, mint amikor valaki lehalkít egy csatornát.
Ebben a pillanatban a fülem mögötti implant kegyetlen, éles sípolásba kezd.
A hang úgy hasít végig a koponyámon, mintha valaki belülről szorítana rá egy elektromos drótot az idegeimre. Ösztönösen odakapok a fülem mögé, és hosszabban lenyomom a jeladó fizikai kapcsolóját. A sípolás elhal, csak egy tompa utózengés marad a fejemben.
– Mi a franc… – szűröm a fogaim közt.
Páran oldalra pillantanak, de senki nem szól semmit. A legtöbb ember most a színpadot nézi, amely még mindig üres.
Ahogy a pulzusom lassan visszaesik, rájövök, mi történt.
Zavarják az adást. Mindent.
Nem rám vadásznak. Ez egy lehallgatás–ellenes intézkedés — a terem körül feltekerték a spektrumot: minden nem engedélyezett jel, minden személyes implant, minden külső csatorna kap egy nagy, homogén zajfalat.
Semmi be, semmi ki.
Szóval itt valami komoly dolog lesz.
Ebben a pillanatban két alak lép elő a színpad homályából a fényre.
Két figura, két világ.
Az egyik magas, szikár, őszülő kefehajú férfi, a hatvanas évei elején járhat. UIP–uniformist visel, hibátlanul vasalt nadrággal, tökéletesen zárt zubbonyban. A mellrészét egy fél életnyi kitüntetés takarja el, a vállpántján pedig annyi csillag sorakozik, hogy egy kezdő kadét idegösszeomlást kapna, mire mindet felmondja szabályzatból.
Anderson admirális.
A helyőrség katonai parancsnoka, az egész peremvidék védelmének és megelőző csapásainak koordinátora. A férfi, akinek a neve minden jelentés tetején ott szerepel, valahol nagyon fent a hierarchiában, jóval az én fizetési sávomon túl.
Ha STELLA nem téved, akkor ma elég szar napja lehet.
Mert ha ez tényleg szándékos robbantás volt, akkor valaki nagyon csúnyán átverte őket.
Mellette egy alacsonyabb, köpcösebb alak lép a fénybe.
Szabott civil öltönyt visel, UIP–kitűzővel, de nélküle is felismerném a típusát. Nincs rajta fegyver, nincs rajta páncél, csak egy jó minőségű szövetkabát és egy kissé kopott, de makacs tekintet.
Dr. Mark Fossberg.
Echelon civil elnöke – az a fickó, akinek elvileg az egész szikla gazdasági működése, civil adminisztrációja és a négyszázezres lakosság mindennapi élete a felelősségi körébe tartozik.
Régebben nagyvállalati jogász volt valamelyik interszektorális mamutcégnél. A pletykák – meg néhány félhivatalos dokumentum, amit egyszer volt alkalmam látni – szerint eltusolt egy ügyet, amelyben a cégnek egy teljes kolóniának kellett volna kártérítést fizetnie egy elcseszett bányászati baleset miatt.
Nem fizettek. A kolónia magára maradt. Fossberg pedig, mintha csak egy jól teljesített projekthez járó bónuszt kapna, hirtelen Echelon elnöki székében találta magát.
Nekem sosem volt szimpatikus figura.
Gyűlölöm azokat, akik csűrik–csavarják az igazságot, amíg már senki nem emlékszik rá, milyen volt eredetileg.
Na, ha valamelyiküknek, hát neki aztán végképp nem így indult a napja a naptárban.
A terem egyszerre húzódik össze egy fél fokkal.
Elöl a tisztek ösztönösen kihúzzák magukat. A hátul ülő szerződésesek beszélgetése teljesen elcsendesül. A színpad mögötti nagy kivetítőn halvány UIP–címer jelenik meg.
Most már biztos: amit itt hallani fogunk, az nem a sajtóváltozat lesz.
Anderson admirális lép előre fél lépést, a mikrofon–mező automatikusan ráfókuszál. Nem kell hangosan beszélnie, a terem minden pontján tisztán hallatszik a hangja.
– Anderson admirális vagyok – kezdi, röviden, tárgyilagosan. – Ha valaki esetleg még nem ismerne.
A hangjában nincs különösebb pátosz, csak az a fajta fáradt keménység, amit azok szednek magukra, akik túl sok jelentést olvastak már végig túl sok névvel a „veszteség" rovatban.
– Nem fogom szépíteni – folytatja. – A mai incidens mérlege jelen állás szerint: körülbelül kétezer-háromszáz halott, közel kétszáz sebesült, és több tucat eltűnt személy. A dekompressziót a helyőrség és a mentőegységek viszonylag gyorsan megállították, az orvosi ellátás folyamatban van, minden rendelkezésre álló kapacitást átcsoportosítottunk.
A terem egy emberként hallgat. A számok úgy koppannak a levegőben, mint acélgolyók.
– Nem fogom kérni a részvétüket – mondja az admirális. – Katonák és szerződésesek vagyunk, mindannyian tudjuk, mit jelent a veszteség. Azért vannak itt, mert a következő lépéshez maguk kellenek.
Röviden Fossberg felé biccent.
– A civil helyzet részleteiről Echelon elnöke, dr. Mark Fossberg számol be.
Fossberg egy pillanatra úgy néz ki, mintha legszívesebben eltűnne a padlóban. Aztán nagyot nyel, előrébb lép, és próbál beleállni a fénybe.
– Köszönöm, admirális… – kezdi, és már az első szótagnál hallani, hogy a hangja feszesebb a kelleténél. – Hölgyeim és uraim…
Egy pillanatra elakad, tekintete végigsiklik a termen. Nem jó közönség ez egy olyan embernek, aki mindig üvegasztalok és jogi záradékok mögül beszél.
– Echelon civil infrastruktúrája… – folytatja, de az „infra…" szótag valahogy megakad, újra kell kezdenie. – A civil kikötő jelenlegi állapota… ahogy azt bizonyára többen saját szemükkel is látták…
Egy ideges mozdulattal megtörli a homlokát.
– A szakértői becslések szerint a civil dokk teljes helyreállítása… hónapokat fog igénybe venni – préseli ki végül. – A kár mértéke jelentős. Ha nem nyitjuk meg a katonai szekció bizonyos részeit a civil forgalom előtt, legalább részlegesen, akkor a szektor kereskedelme… nos, gyakorlatilag összeomlik. Az ellátási láncok megszakadnak, a kolóniák utánpótlása akadozni fog, és…
A hangja elvékonyodik, a mondat vége inkább már csak levegő, mint szó. Látom rajta, ahogy fejben végigszámolja, hány befektető, hány szerződés, hány nullás számokkal teletömött sor áll közvetlenül a szakadék szélén.
Anderson egy fél lépést tesz előre, mielőtt Fossberg teljesen szétesne.
– Köszönjük, elnök úr – vág közbe udvariasan, de ellentmondást nem tűrően. – A szükséges gazdasági és logisztikai döntéseket a Tanács meghozza. Most térjünk rá arra, ami magukra tartozik.
Fossberg hátrébb lép, látható megkönnyebbüléssel adja át a helyét. A tekintete egy pillanatra találkozik az admiráliséval; abban a pillanatban pontosan látszik, ki az, aki félti az állását – és ki az, aki félti a peremvidéket.
Az admirális visszaveszi a szót.
– A történteket – mondja lassan – máris magára vállalta egy terrorszervezet.
A kifejezést nem kiabálja, de úgy ejti ki, mintha köpet lenne.
– Önmagukat a Hargon fiai néven emlegetik – folytatja. – Szabadságharcosnak nevezik magukat. A valóságban: fegyveres banditák és ideológiai idióták, akik szerint az UIP csak adót szed, és semmit nem ad cserébe. Teljes autonómiát követelnek a peremvidéki világoknak, de a védelmet, a navigációs hálózatot és a kereskedelmi folyosók biztonságát azért, természetesen, továbbra is elvárnák.
A terem hátsó részében valaki halkan felhorkant. Az admirális tekintete végigsöpör a sorokon, és a hang azonnal elhal.
– A Hargon fiai – folytatja – felelősséget vállaltak a civil dokkban történt robbantásért. Üzenetükben azt állítják, hogy az akcióval demonstrálták: az UIP képtelen megvédeni saját polgárait, és hogy a peremvidék jobb kezekben lenne az ő „önigazgatásuk" alatt.
Az utolsó szót olyan megvetéssel ejti ki, hogy szinte hallani lehet az idézőjeleket.
A gyomrom egy kicsit összerándul.
Hargon fiai. Hallottam már róluk: röplapok a kolóniákon, a hyperneten terjesztett kiáltványok, egy-két eltűnt konvoj, amit sosem sikerült teljes bizonyossággal rájuk verni. Eddig.
Most viszont egy kétezer-háromszáz halottas robbanást írnak alá.
Ez már nem propaganda, ez hadüzenet.
– Ettől a pillanattól kezdve – szólal meg újra Anderson admirális, egy fél hanggal keményebben –, minden UIP–hírszerzői kapacitás, katonai és civil, továbbá minden engedéllyel rendelkező fejvadász–állomány elsődleges feladata a Hargon fiai hálózatának felgöngyölítése.
A terem mintha egyszerre venne mélyebb levegőt.
– Egyetlen prioritásuk van – folytatja. – Azonosítani, felkutatni és elfogni, vagy szükség esetén likvidálni a terrorszervezet kulcsembereit. Minden egyéb aktív műveletet, ami nem közvetlenül a peremvidék azonnali védelmét szolgálja, a mai nappal felfüggesztünk.
Rövid szünetet tart, majd biccent az operátornak.
A kivetítőn az UIP–címer halványul, helyét szemcsés, szürkés felvétel veszi át. Tipikus kalóz–hypernetes anyag: túl erős kontraszt, enyhe statikus zaj, lassan pulzáló logó a sarokban.
A képernyő közepén egy férfi ül.
Negyvenes évei elején járhat. Középhosszú, sötét haja hátrafésülve, enyhén borostás arc, amolyan „örökké négy óra délután" árnyék. A szeme világos, valahol a szürke és a kék között, és olyan nyugodtan néz a kamerába, mint aki pontosan tudja, hogy most milliók figyelnek rá – és ez egyáltalán nem zavarja.
Egyszerű, sötét kabátot visel, rajta semmilyen hivatalos jelzés, csak egy stilizált, vörös embléma a bal mellkasán: egy kettészakadt láncszem fölött egy stilizált bolygó.
– Ő az – mondja az admirális. – A saját felvételükből.
A férfi megszólal a felvételen.
– A nevem Kael Routh – mondja tiszta, akcentus nélküli közös nyelven. – A Hargon fiai nevében szólok.
A hangja sima, meglepően nyugodt, retorikailag pontosan tagolt. Nem az a nyáladzó fanatikus, akit a toborzóposzterekre rajzolnak, hanem az a fajta, akire a kétségbeesett emberek hajlamosak azt mondani: „talán mégis igaza van".
– Az UIP éveken át szívta a peremvidék vérét – folytatja a felvételen. – Adót szedett, parancsokat osztott, hajókat vezényelt. De amikor a bányák beomlottak, amikor a gyerekeink éheztek, amikor a kaszálóflották áttörték a védelmet… hol voltak? – Kis szünet. – Sehol.
Érzem, ahogy pár ember a sorokban feszülten megmozdul. A Kaszálók említése mindig betalál.
– Nem kérünk többé alamizsnát a központból – mondja Kael Routh. – A perem a saját útját járja. A mai akció csak az első figyelmeztetés volt. Ha az UIP nem vonja vissza követeléseit, és nem ismeri el a peremvidék autonómiáját, több ilyen „incidensről" fognak hallani.
A felvétel itt megakad, a kép kockára fagy, Kael Routh arca dermedten lebeg a képernyőn.
– Ezt az üzenetet tizenkét perccel a robbanás után töltötték fel négy különböző csatornára a hyperneten – mondja Anderson. – Tudták, hogy mit csinálnak. Tudták, mikor kell időzíteni.
A kép kisebbre húzódik, a jobb felső sarokba csúszik, mellette újabb felvételek jelennek meg a kivetítőn: biztonsági kamera–képek a civil dokk karbantartó folyosóiról.
Az admirális hangja kicsit technikaibbra vált.
– Előzetes adatgyűjtésünk szerint a robbantást egy négyfős beszivárgó csoport hajtotta végre – mondja. – Katonai karbantartó–kódokkal jutottak be a dokk belső zónájába. Azonosítottunk egy mágneses tapadóaknát, amelyet közvetlenül a Mercury Lane konténercsövének fő szerkezeti gerince közelében helyeztek el.
A képernyőn négy alak látszik, szabvány UIP–szerelő overálban. Az arcuk elmosódott – szándékosan vagy a felvétel minősége miatt, nem tudom. Az egyikük egy nagy, szögletes táskát cipel; egy másik a panelt nyitja.
– Az akna detonációja indította be a láncreakciót – folytatja az admirális. – Az alkalmazott anyag és az ammónium–nitrát alapú rakomány kombinációja okozta a katasztrofális másodlagos robbanást. Ezt… – egy pillanatra megakad a hangja, de csak annyira, hogy az ember észrevegye – …nem lehetett volna végrehajtani belső segítség nélkül.
A kivetítő most egy dossziészerű nézetre vált: egy fiatal férfi arcképe jelenik meg.
Kis szemüveg, keskeny vállak, világos bőr, rendezetlen, barna haj. Az a fajta figura, akire az ember az első pillantás után azt mondja: „info–tech", és el is találja.
– Másodlagos, de kiemelt célpontunk – mondja Anderson –: John Edwards Mendosa tizedes. Információs technikus, a West Hartford Memorial Bay hálózati és hozzáférés–kezelési részlegén szolgált.
A kivetítő alján gyorsan pergő adatsor: születési dátum, szolgálati idő, beosztás, hozzáférési szint.
– Előzetes nyomozásunk szerint Mendosa tizedes jogosulatlan hozzáférést biztosított a belső adatbázisokhoz – folytatja az admirális. – Többek között olyan szállítmánylistákhoz, amelyek alapján a Hargon fiai célpontként választhatták a Mercury Lane–t. A robbanás óta a tizedes tartózkodási helye ismeretlen. Nem jelentkezett, a személyi lokátora lekapcsolva.
A terem hátsó részében valaki halkan azt suttogja:
– Belsős patkány…
Nem szólok közbe, de a gyomrom egyet fordul.
Láttam már árulót közelről. Ritkán úgy néznek ki, mint a plakáton.
– Mendosa tizedest – zárja le a gondolatot Anderson – élve kívánjuk kézre keríteni kihallgatás céljából. Kael Routh esetében az elsődleges célkitűzés szintén az elfogás. Ugyanakkor minden jelen lévő tiszt, hírszerző és szerződéses fejvadász számára egyértelműnek kell lennie: ha választani kell a célpont élete és több ezer civil élete között, nem lesz kérdés, melyik az elsődleges.
A kivetítő elsötétül, csak az UIP–címer marad.
– A Hargon fiai azt hiszik, a mai nappal erőt mutattak – mondja csendesen az admirális. – A mai nappal csak azt érték el, hogy minden eszközzel, minden képzett emberrel és minden rendelkezésre álló kredittel rájuk szabadítsuk a peremvidéket.
A hangja keményebb lesz, az állkapcsa megfeszül. Nem kiabál, de minden egyes szó mögött érezni lehet a dühöt, amit egy nap alatt felhalmozott.
– Nem hagyjuk – folytatja –, hogy ilyen diverzáns elemek tönkretegyék azt, amit emberéletek árán felépítettünk. A biztonságot. A működő rendszerünket. Nem hagyjuk, hogy félelemben tartsák a peremet.
Az ökle lecsap a pódium szélére. A mikrofon–mező tompítja a hangot, de a legelső sorokban még így is hallani a száraz, fémes koppanást.
– Eltöröljük a földről a Hargon fiait – teszi hozzá halkan, metszőn. – Egyenként.
Rövid szünet.
– Az a félmillió UIP–kredit, amit Kael Routh fejére kitűztünk, csak a kezdet – teszi hozzá szárazon. – Aki elhozza nekünk – élve vagy bizonyíthatóan halottan –, az nem csak ezt a pénzt kapja meg. Teljes jogi és pénzügyi védelmet, új identitást és egész életre szóló ellátást biztosítunk számára bárhol az UIP területén.
A teremben halk moraj fut végig. Félmillió kredit… még a legtöbb jelen lévő veteránnak is komoly tétel.
Engem kevésbé érdekel a pénz.
De az, hogy egy ilyen arc – Kael Routh – úgy néz bele a kamerába, mintha személyesen nekem üzent volna, valahol mélyen megkaparja azt a részemet, amelyik egy gázóriás holdján, egy szemétledobóban kuporgott valaha.
Az admirális még nem enged el minket.
– Minden rendelkezésre álló adatot – folytatja, visszafogottabb, de még mindig feszes hangon – a következő percekben feltöltünk az önök személyes adattáraiba. Minden, ami a mai terrorcselekménnyel, a Hargon fiaival és kapcsolódó hálózataikkal összefügg, elérhető lesz az UIP szerverein keresztül. Elemzések, nyers adatok, fedett jelentések.
A kivetítőn röviden felvillan egy lista: dossziék, kódszámok, műveleti jelzések.
– A művelet fekete kódot kapott – teszi hozzá. – Ez azt jelenti: bármilyen erőforrás felhasználható, amit a helyzet indokol. Hajók, eszközök, fedett kapcsolatok, kreditek. Ha kétségük támad, mi az elsődleges, mindig ugyanarra a válaszra fognak jutni: a peremvidék biztonsága.
Végigpásztázza a termet.
– Mindannyiuknak sok sikert kívánok – mondja végül. – Tegyék oda magukat.
Rövid szünet, aztán még egy szó, tiszta, éles vágással:
– Oszolj.
A terem fényei lassan visszaerősödnek. A páncélajtók zárjai egyenként oldanak, a hangtompított kattanások láncolata körbefut a falak mentén.
A fülem mögött ismét bizsergést érzek.
A zavaró jel megszűnik.
Az implant halk csippanással újraéled, és azonnal bejelentkezik a hálózatra. A csuklómon lévő kijelző felvillan, a felső sávban letöltési ikon jelenik meg; az adatok úgy ömlenek rá, mintha valaki egy tűzcsapot nyitott volna rá a szerverparkból.
Dossziék, képfájlok, lehallgatások, pénzmozgások, titkosított csatornák részleges visszafejtései – az UIP teljes haragja bitekbe csomagolva.
– STELLA – szólok halkan, magam elé, miközben a tömeg megindul kifelé. – Készíts egy külön profilt Kael Routh–nak. Mindent, amit most húzunk, hozzá rendezz. És jelöld meg a Mendosa–szálat elsődleges keresztkapcsolatnak.
– Értettem, kapitány – feleli a hang. – Profil létrehozva. Az adatok szinkronizálása folyamatban.
Elrúgom magam a faltól, és beállok az ajtó felé tartó emberáramba.
A doki által felírt pihenő most elmarad.