Curacao

Valahol a távolban motorok zúgnak. A Noctis.
A hang egy pillanatra átfed az álom hangjaival, aztán hirtelen minden széthasad.
Forrón, ragacsosan ülök fel a priccsen. A mellkasom úgy emelkedik, mintha az egész hajó levegőjét próbálnám magamba szívni egyszerre. A homlokomon veríték, a tenyerem a takaróba mar.
A Noctis csendesen zúg körülöttem, az FTL-generátor tompa moraja átszűrődik a falakon. A fény még mindig éjszakai üzemmódban ég, meleg, halvány derengésben úszik a kabin.
– Zack – szólal meg STELLA. – Az ébresztésig még három óra hátra van. A pulzusod az elmúlt két percben harminc százalékkal emelkedett. Kérsz kiegészítő nyugtatót vagy fájdalomcsillapítót?
Nyelek egyet. A torkom száraz, a szívem még mindig gyorsan ver.
– Nem kell, STELLA – mondom rekedten. – Csak… vitatkoztam kicsit a múlttal.
Rövid szünet.
– A múlt nem rendelkezik érvényes parancsstruktúrával – feleli gépiesen.
Elnevetem magam. Rossz, száraz hang jön ki, félúton a nevetés és a köhögés között.
– Ha ilyen egyszerű lenne… – sóhajtok.
Visszadőlök a matracra, de már nem csukom be azonnal a szemem. A plafont nézem. Most már a Noctisé, nem a gyerekkori.
Az FTL tompa morajlása egyenletes ütemben zakatol a fülemben. Az Echelon felé tartunk. A Kaszálók nincsenek itt. Csak a régi hangjuk.
És én.
Felnyomom a világítást.
A kabin halvány derengése éles, fehér fényre vált, a szemem egy pillanatra összehúzódik. A plafon sima paneljei, a fal mentén futó konzolok, a két priccs – minden visszazökken a valóságba, steril, ismerős részletekre esve szét.
A falból kilógó gumicsőhöz nyúlok, megnyomom a szelepet, és hosszú kortyokban iszom a vizet. Langyos, enyhén fémes utóízzel, de most ez is luxusnak számít.
A kis szekrényből előveszek egy tasakos kaját. Standard UIP–ellátmány, a csomagoláson valami lelkes grafika próbálja elhitetni, hogy ez egy „komplett, kiegyensúlyozott étkezés" és „gasztronómiai élmény" lesz. A valóságban olyan, mint egy MRE – csak kicsit... ízetlenebb.
Betolom a tasakot a melegítő egység nyílásába, beállítom a ciklust, és várok, amíg a kis sárga LED zöldre vált. Aztán kiveszem, óvatosan megszorongatom a csomagot – kellemesen forró.
Leülök az alacsony asztalhoz, feltépem a tasak tetejét, és előkotrom a fémkanalat. Gőz száll fel belőle, valami sajtszagú, krémes illat.
Sajtos makaróni. Vagy legalábbis valami, ami nagyon szeretne az lenni.
Az egyik kedvencem.
Belekanalazok, a meleg massza szétterül a számban. Nem étterem, nem anyám főztje – de most pontosan annyi, amennyire szükségem van.
Az asztal lapjából kihúzok egy beépített terminált – valami a laptop és a hajókonzol között félúton, kihajtható kijelzővel és beépített billentyűzettel. Felébresztem, a UIP embléma egy pillanatra felvillan, aztán betölt a standard jelentéskitöltő felület.
Pötyögni kezdek az esetről.
Leírom, hogy a kalózokat négy napon keresztül követtem, amíg annál a holdnál nem sikerült melléjük lopakodnom, miközben épp cuccot cseréltek egy másik hajóval. Hogy hogyan merültem árnyékba, mennyire közel engedtem őket, hol kapcsoltam le az aktív szenzorokat.
Beírom, hogy fellopakodtam a hajójukra, hogy likvidáljam azt a rohadékot, akit a megbízás megjelölt – és hogy a többi már történelem: tűzpárbaj, reaktorhűtő, plazmagránát.
Próbálom szépen, katonásan megfogalmazni, ahogy anno a seregben tanították: tények, időkódok, pozíciók, minimalizált személyes kommentárral.
A kurzor a sor végén villog, mintha ő is tudná, mennyi mindent hagyok ki a jelentésből.
– STELLA – szólok, és leütöm a mentés gombot. – Küldd el a jelentést az UIP-nek, standard titkosítással.
– Jelentés továbbítása… elküldve – jelenti a hang. – Mellékletként csatoltam a páncél sérülésanalízisét is.
Már majdnem becsukom a terminált, amikor újabb üzenet érkezik:
– A páncélpótló elemek 3D-nyomtatása befejeződött – teszi hozzá STELLA. – A műhelyszekcióban átvehetők.
– Szép – szusszanok. – Legalább valamim helyrehozható.
Felállok az asztaltól, a bordáim rögtön tiltakoznak a mozdulat ellen. A technikai aláöltözet már kezd rászáradni a bőrömre, ideje valami emberibbet felvenni.
A fal melletti szekrényt kinyitva előhúzom a standard egyenruhámat: sötét nadrág, erősített, de civilnek kinéző csizma, UIP-szabású, jelvény nélküli kabát. Félig hivatalos, félig tagadható – pont, mint az életem.
Óvatosan belebújok, minden gombolásnál érzem, hol törött a bordám. A páncél nélküli súly könnyebb, de sebezhetőbb is – furcsa érzés.
Átbicegek a folyosón, vissza a „második nappalihoz", ahol a páncélállvány vár. A sarokban egy kompakt 3D-nyomtató egység zúg halkan; az elülső panel mögött még meleg műanyagpára kavarog.
Kinyitom a burkolatot. Bent, a rácson ott sorakoznak az új elemek: a mellvért bal oldali panelje, a sisak frontszegmense, gondosan felcímkézett kábelköteg.
– Legalább te kapsz második esélyt – morranok, és kiveszem őket.
Nekiállok megjavítani az FX30-at. A sérült panelt lecsavarozom, a deformált lemezt félredobom, helyére kerül az új. A kábelezést visszafűzöm a gerinc mentén, a sisak homlokrészét lecserélem a repedt darabról az épre. STELLA időnként jelez, ha valamit rosszul fogok – egyébként csendben hagy dolgozni.
A fegyverszekrény felé pillantok. A robbanásban vitt fegyverek – pisztoly, karabély, gránátok – most valahol a világűrben úszkálnak molekulákra szedve.
– Kár értük… – dünnyögöm. – Jó darabok voltak.
Aztán megvonom a vállam. A szekrényben még így is sorakozik pár tartalék: két pisztoly, egy karcsú karabély, különféle modulok, tárak, pengék. Egy fejvadász soha nem bízza ezt a véletlenre.
– Lesz mit pótolni, ha Echelonra érünk – teszem hozzá félhangosan.
Visszateszem a páncélt az állványra, most már kevésbé néz ki úgy, mint amit épp most szedtek le egy roncsból. A mellvért új panelje kissé fényesebb, mint a többi – terepen majd szépen összekarcolódik, hogy passzoljon a többi sebhelyhez.
– Zack – szólal meg STELLA. – Az Echelon bázis eléréséig hátralévő idő: tizenöt perc.
– Szép – morgom. – Jól elbabráltam a páncéllal.
A falirekeszhez lépek, kiveszek egy fájdalomcsillapító injektort. Tudom, hogy nem kéne – a mediágy is ezt mondaná, ha lenne véleménye –, de a bordáim szerint már rég túl vagyunk az „ésszerű használat" határán, és az Echelonon nem mutathatok be félbegörnyedve.
Megint a combom külső oldalához nyomom az eszközt, elszámolok háromig, és benyomom. A hideg lökés végigfut az izmokon, a fájdalom élei tompulnak, legalább annyira, hogy ne hajoljak ketté minden lépésnél.
– Oké, menjünk üdvözölni a civilizációt – szusszanok.
Kilépek a „második nappaliból", és visszasietek – amennyire a bordáim engedik – a pilótafülkébe. A folyosó rövid, a hajó ismerős rezdülései alattam kísérnek minden lépést. Mire elérem az ajtót, a mellkasomban a fájdalom már inkább tompa dörmögés, mint éles üvöltés.
A pilótafülke ajtaja engedelmesen félresiklik, én pedig belépek. A pilótaszék még mindig felém fordul, türelmesen várja, hogy valaki beleüljön.
Lerogyok a székbe, a mechanika azonnal életre kel: halk zümmögéssel 180 fokban elfordít a műszerfal felé. A hevedert automatikusan a mellkasomra húzza, én csak az alsó csatot igazítom úgy, hogy ne pont a törött bordákra feszüljön.
Előttem a négy fő kijelző lassan vált át FTL-üzemmódról megközelítési protokollra. A bal felsőn a hajtóműrendszer státusza: fúziós mag stabil, manőverhajtóművek zöldben, inerciacsökkentő normál terhelésen. A jobb felsőn navigáció: jelenlegi vektor, célpont, becsült sebességcsökkenés. Alul a két kisebb monitoron a hajótest integritása és a külső szenzorok képe fut.
A panorámaüveg túloldalán a tér még mindig eltorzulva fodrozódik. A HUD közepén egy apró, egyre fényesedő csillag ül a torzulás gyomrában – oda érkezünk.
A Torrin-rendszer.
A Torrin hármas bolygója egy gázóriás, de a helyiek Curaçao-nak hívják a színe miatt. Kék, olyan árnyalatban, ami egyszerre nyugtató és vakító – mint egy koktél, amitől másnap biztosan meg fogsz halni.
E körül kering az, amiért idejövünk: egy nagyjából harminc kilométeres aszteroida, keresztbe-hosszába kifúrkálva. Mélyen a kőzetbe vájt folyosók, hangárok, lakónegyedek; a felszínen fehér felhőkarcolók törnek ki a sziklából. Többmilliós városként funkcionál, és az UIP helyőrsége is itt van – meg a katonai kikötő.
– STELLA – szólok. – Készüljünk a kilépésre. Megközelítési protokoll, civil prioritással.
– Érkezés a Torrin-rendszerbe: öt… négy… három… kettő… egy – számol vissza a hang.
A hajótest ismét megremeg. Először csak finoman, mint egy rossz lift induláskor, aztán a szerkezet mélyéről feljön a jól ismert zörgés, nyekergés, fémes nyögés. A torz tér buboréka összerándul körülöttünk, majd egyetlen hirtelen rántással visszazuhanunk a normál térbe.
A gyomrom úgy reagál, mintha valaki belülről rúgta volna meg.
Pislogok egyet, és kinézek az ablakon.
A látvány még így, százszor látott érkezés után is letaglózó.
A bolygó betölti az egész látómezőt. A kékje nem egyszerűen kék – ezernyi árnyalata van a mély indigótól a világos, szinte fehérbe hajló türkizig. A felhősávok lassan kavarognak, villámok futnak át néha a felső rétegeken, mintha az ég maga próbálná megkarcolni a festményt.
A látómező közepén, kissé felfelé tolva ott ül Echelon.
Egy szikla, első ránézésre. Aztán, ahogy a szenzorok finoman ráközelítenek, előbújnak a részletek: a szürke kőzetből előtörő fehér felhőkarcolók, mint fogak egy óriás szájában; a körülötte futó dokkológyűrű, amelyen kisebb-nagyobb hajók ülnek, villogó fényjelzésekkel; a kőbe vájt, árnyékos hangárbejáratok; és az egész komplexum jobb oldalán kiálló katonai kikötő.
A West Hartford Memorial Bay.
Benn, a nyitott dokkokban több romboló is dokkol: UIP-színek, szigorú, szögletes vonalak, fegyverzet, amitől egy normális embernek kedve támadna nagyon messzire elrepülni.
Én a Noctis orrát nagyjából ebbe az irányba fordítom. A jobb kezem rácsúszik a HOTAS botkormányára, a bal a gázkaron pihen. Finom mozdulatokkal rásegítek az automatikára, csak annyira, hogy érezzem: még én vezetem a saját életemet.
– UIP irányítás – szólok bele a komcsatornába. – Itt a Noctis. Leszállási engedélyt kérek. Azonosító: Alpha négy-hét Hotel Bravo.
Egy pillanatnyi statikus, aztán egy unott, de professzionális hang válaszol:
– Noctis, itt az Echelon Központi Irányítás. Azonosító Alpha négy-hét Hotel Bravo érvényesítve. Kijelölt hangár: Delta szekció, tizenkettő–kettes számozás. Kövesd a jelzőfényeket, megközelítési vektor feltöltve a rendszeredbe. Ne lépd túl a kétszáz méter per szekundumos relatív sebességet a dokkológyűrű öt kilométeres körzetében.
– Vettem, irányítás – bólintok, bár tudom, úgysem látják. – Delta tizenkettő–kettő, protokoll szerinti megközelítés.
A HUD-on felvillan egy új jelölés: a kijelölt hangár halványan pulzál, a Noctis pályáját egy vékony, zöld vezetővonal rajzolja ki a kijelzőn. A hajó finoman korrigál, én pedig mély levegőt veszek.
Hazafelé tartunk. Vagy legalábbis ahhoz a helyhez, amihez a legközelebb áll az a fogalom, hogy „otthon" ebben a galaxisban.
A katonai dokk felé siklok lassan. A fő hajtóművek alaphangon duruzsolnak, csak néha pöffentenek egyet-egyet az RCS-fúvókák, hogy finom korrekciót tegyenek a pályán. A puffanásaik tompán behallatszanak a hajótestbe, mintha valaki óriási ujjakkal pöckölné a Noctist.
Betartom a sebességlimitet. Nem mintha annyira érdekelné őket – a fél város full forgalomban van éjjel-nappal –, de nem vágyom rá, hogy valami túlbuzgó irányító a rossz napján belém kössön egy felesleges jelentéssel.
Már csak pár kilométerre vagyok a kijelölt hangártól. Óvatosan húzom vissza a tolóerőt, a műszerek szerint szépen lassulunk, a külső kamerán a hangár szája lassan kitölti a képet. Az ajtó belső oldalán fénycsík fut végig, aztán a hatalmas páncéllemez nyílni kezd.
Megnyomok néhány gombot az egyik kijelzőn: leszálló mód. A Noctis engedelmesen reagál. A két oldalt elhelyezett szárnyak lassan felhajlanak álló helyzetbe, mintha valaki félig kettétörné a hajót, hogy kisebb helyen elférjen. A törzs alól kicsúsznak a siklótalpak, a futómű zárjai kattanva rögzülnek.
A hangárba szinte lépésben lebegek be. A HUD-on a relatív sebesség két számjegy alá esik, a platform jelölése lassan felúszik a kijelző aljáról. Finom gázkar-mozdulat, némi RCS-korrigálás, aztán hagyom, hogy a hajó saját inerciája tegye a dolgát.
A siklótalpak végül lágyan érintik a platformot. Egy rövid, tompa huppanás, aztán a rendszerek kiegyenlítik a terhelést.
– Hajtóművek: leállítás – mondom.
Egyetlen mozdulattal visszavágom a gázkart nullára, a fő hajtóművek hangja fokozatosan halk duruzsolássá, majd teljes csenddé simul. Csak a segédrendszerek finom zúgása marad.
A hangár ajtaja mögöttünk záródni kezd, a külső fények lassan kiszorulnak. A belső vészvilágítás vörös fénye egy pillanatra felerősödik, majd átvált lágy zöldre.
Ez jelzi, hogy a légkör bent hivatalosan is lélegezhető.
– Légnyomás: normalizálva. Atmoszféra: UIP–Echelon szabvány. Gravitációs rács: egyes terhelésen – sorolja STELLA.
– Remek – szusszanok. – Vissza az egy g-hez.
Kicsatolom a hevedert, felállok – a bordáim azonnal jelzik, hogy szerintük ez rossz ötlet volt. Így is elindulok hátrafelé, a raktér irányába.
A rámpavezérlő panelen leütöm a nyitást. A hátsó rámpa hidraulikái életre kelnek, a hajó fara lassan megnyílik, mint egy fém állkapocs. Odakint a hangár fényei vakítóbbak, mint kéne, a padlón sárga-fekete biztonsági csíkok futnak.
Ahogy lesétálok a rámpán, az első levegővételnél arcon csap az Echelon-szag: enyhén áporodott, túl sokszor újracirkulált, túl sterilre tisztított levegő, egy kis olaj- és fémszaggal keverve. Ezer és egy ember, gép és döntés lenyomata lebeg benne.
A lábam alatt a mesterséges gravitációs padló stabil egy g-t szimulál a lábaimba. A Noctis fedélzetén megszokott fél g után minden lépés nehezebbnek tűnik, mintha valaki plusz súlyt akasztott volna rám.
A bordáim ezt sem szeretik.
A Delta szekció tizenkettő–kettes hangárja a katonai rész egyik csendesebb zuga. „Csendesebb" alatt azt értem, hogy itt csak három hajó áll egyszerre, nem tizenhárom. Balra egy közepes szállítóhajó pihen, UIP-jelzésekkel, rakodódroidok mászkálnak körülötte; jobbra egy karcsú, lándzsaformájú elfogó ül a talpakon, a pilótafülke üvege mögött árnyék mozog.
Néhány másodperc múlva megjelenik a fogadóbizottság.
Egy sárga mellényes dokkmester indul felém, a kezében tablet – a régi, téglalap alakú fajta, amit már húsz éve cserélni akarnak, de senki nem akar megválni tőle. Mellette két UIP-biztonsági, rövid páncélban, fegyverrel, ami pont eléggé látszik ahhoz, hogy ne lehessen nem észrevenni, de pont elég diszkrét, hogy civil zónának lehessen hívni a környéket.
– Zane, Zackary – kérdezi a dokkmester, inkább kijelentve, mint ténylegesen érdeklődve.
– Az attól függ, ki keresi – felelem.
Felnéz a tabletről, végigmér. A mellényén UIP–Dock Ops jelvény, alatta egy név: H. Merrow.
– Én csak a dokkolás miatt keresem – von vállat. – A rendszer szerint maga az Alpha négy-hét Hotel Bravo pilótája. Noctis.
– Akkor ma szerencséje van – mondom. – A hajó stimmel.
A mögötte álló két biztonsági végigpásztáz a Noctison. Az egyikük sisakján egy rövid HUD-csíkról visszaverődik a hangár fénye.
– Hajóazonosítás egyezik – mondja az egyik. – Transzponder tiszta. Külső sérülés harci eredetűnek tűnik.
– Nem közlekedési baleset volt, az biztos – jegyzem meg.
Merrow felhúzza a szemöldökét, és a tabletjén átpörget néhány sort.
– Kask – mondja aztán. – Harborgi célpont. Prioritás–kettes. Látom a jelentés szerint hajó megsemmisítve, célpont státusza: feltételezetten halott, véglegesítés folyamatban. Személyes megerősítés?