Váratlan útitárs

A hangár felé tartok.
Az eligazítóterem ajtaja mögött még visszhangzik a tömeg moraja, az admirális hangjának kemény kontúrjai, de ahogy a folyosó kanyarodik, mindez lassan elhal. Marad a lépések zaja a fémrácson, a szellőzők halk zúgása, meg a bordáim tompa tiltakozása minden egyes lélegzetvételnél.
A liftblokknál a katonák és szerződéses csapatok szétoszlanak a saját irányukba. Én a D–szekció feliratú fülkéhez lépek, a panelen rábökök a HANGÁR 12–2-re.
Az ajtó szisszenve záródik, a fülke megindul lefelé. A gravitációs rács finoman korrigál, enyhén belenyom a padló a talpamba.
Ahogy peregnek a szintek a kijelzőn, önkéntelenül is elmosolyodom.
A Noctis vár.
Amikor a lift ajtaja kinyílik, a szag az első, ami megcsap: gépolaj, ózon, fém és újrahasznosított levegő keveréke. Ugyanaz a Delta szekció tizenkettő–kettes hangár, mint érkezéskor – csak most csendesebb. Nincs fogadóbizottság, a rakodódroidok eltűntek, az elfogót elvitték.
Az egyik oldalon egy szabvány UIP–járőrhajó áll, szögletes, funkcionális, szinte sértően unalmas vonalakkal.
A másik a Noctis.
Abból a pénzből vettem, amit leszereléskor kaptam – plusz egy adag, gondosan kiválasztott és kellően lehúzós hitelből. Hírszerzési beszivárgó hajó volt valaha, a hadsereg tulajdona; a Kaszálók elleni háború után leselejtezték a Wraith-osztályt. A parancsnokság szerint „nem volt már rájuk szükség".
Én ezzel mélyen nem értek egyet.
Most már papíron civil, gyakorlatban viszont pontosan ugyanarra jó, amire eredetileg tervezték: ott lenni, ahol nem kéne, és onnan hazajönni.
– Szép vagy, kislány – morranom magam elé, ahogy elindulok a rámpa felé.
Megkoppintom a fülem mögötti implantot.
– STELLA, nyisd a rámpát – szólok félhangosan.
A Noctis hasa alatt futó kontúrban rejtett rámpa zárjai halk, jellegzetes kattanással oldanak, majd a panel lassan leenged a hangárpadló felé. A hidraulika szisszen, a rámpa végén kialakul az a megszokott, lapos lejtő, amin már csukott szemmel is fel tudnék menni.
Amikor a fedélzetre lépek, a cipőm talpa ismerős, gumis koppanással ér földet a raktér padlóján.
– Töltsd le az összes adatot, amit a Hargon fiairól és a robbantásról kaptam – mondom, miközben elindulok a belső folyosó felé. – Fekete kódunk van, hozzáférsz a belső kamera–hálózathoz is.
– Hozzáférés megerősítve – feleli STELLA hangja a fedélzeti hangszórókból. – Fekete szintű jogosultság a 7–es protokoll szerint. Helyőrségi szerverek, belső megfigyelőrendszer, civil dokk–naplók… Szinkronizálás folyamatban.
Átmegyek a keskeny folyosón az étkezőbe. Ugyanaz a szűk helyiség, mint mindig: két lehajtható pad, köztük az asztal, fölötte egy szekrény, benn tasakos kaja és az a háromféle instant kávé, amitől elvileg még a hajtómű is beindulna.
Leülök az egyik padra, és kihúzom az asztallapból a beépített terminált. A kijelző felvillan, a fedélzeti rendszer és az UIP–szerverek közti szinkron ikonja azonnal megjelenik a sarokban. A számok gyorsan pörögnek, a letöltési sáv úgy telik, mintha valaki egyenesen a főgerincre öntené rá a komplett szerverparkot.
– Keresd vissza John Edwards Mendosa tizedes utolsó ismert helyzetét – teszem hozzá. – Teljes mozgásprofil, amennyire csak le tudod fedni.
Egy rövid csönd, ami alatt csak a rendszerek halk zümmögése hallatszik.
– Találat – jelenti a hang. – Mendosa tizedes utolsó hitelesített megjelenése két nappal ezelőtt, a civil dokk utasforgalmi szekciójában. Kamerafelvétel igazolja, hogy turistaosztályra vált jegyet egy személyszállító járatra. Célállomás: Qualtali–rendszer, Lavonton.
A kijelző sarkában egy befagyasztott kép jelenik meg: Mendosa, ahogy egy utaskapu előtt áll, a vállán táska, kezében tablet, fölötte a járat kódját mutató kijelző.
– Részletek csatolva a Mendosa–profilhoz – teszi hozzá STELLA. – Útvonal, kapcsolódó utaslista, személyzeti adatok. Elemzést indítok a Hargon fiai ismert vagy feltételezett jelenléte alapján a Qualtali–rendszerben.
– Jó kislány – mormogom magam elé. – Tartsd melegen azt a szálat.
Egy pillanatig csak nézem Mendosa lefagyasztott arcát a kijelző sarkában.
Lavonton.
Meglepő célpont.
Egy teljesen terraformált üdülőbolygó a belső peremen, napsütéses partokkal, csillogó városokkal, felsőkategóriás szállodákkal és annyi biztonsági kamerával, hogy egy átlagos bűnöző már a gondolattól is kiütést kapna. Nem épp az a tipikus terrorista központ.
Azt is furcsállom, honnan volt pénze jegyre.
Info–tech tizedesi fizetésből nem szoktak csak úgy napokkal előre turistaosztályú üdülőjegyet venni Lavontonra. Ez nem az ő szintje.
– Mindegy – sóhajtom. – Odamegyünk, megkeressük, megkérdezzük.
Felállok az asztaltól, a bordáim tiltakozva ropognak egyet.
– STELLA – szólok, miközben visszacsúsztatom a terminált az asztalba –, kalkulálj irányt Lavontonra, és keress ugrópontot a Qualtali–rendszerhez.
– Ugrópont–topológia előhívása – feleli. – Előzetes számítás szerint egy főugrás, menetidő tizenkilenc óra és tizenegy perc, a jelenlegi hajtómű–konfiguráció és üzemanyag–tartalék alapján.
– Add fel a navigációs rendszernek, de ne indítsd el – mondom. – Előbb még beszélgetünk egy kicsit erről a Mendosáról.
Elindulok a pilótafülke felé.
Már félúton járok a folyosón, amikor három tompa puffanást hallok. Olyan, mintha valaki egy óriási, vastag falú hordót ütögetne távolról, kesztyűben. Azonnal megállok, a szemem a folyosó fali paneljére ugrik. Nyomásvesztés nincs, a dokkolókarok rögzítve.
– STELLA! – szólok élesen. – Mi volt ez?
– Enyhe mechanikai erőhatás a külső burkolaton, kapitány – jelenti nyugodtan.
– Hogy mi? Mitől?
Még két halk, tompa puffanás.
– Valaki kopog – feleli STELLA.
Oké.
Még soha, senki nem „kopogott be" egy űrhajóba, de ez a nap eddig is szorgalmasan törekedett arra, hogy új szintre emelje a meglepetésfaktort.
– Külső kamera képét tedd ki a fali monitorra.
A falon lévő kijelző elsötétül, majd felvillan rajta a hangár kamerájának képe. A Noctis fekete teste szinte elnyeli a háttér fényét, de a rámpa vonalánál, közvetlenül a zárt raktérbejárat mellett egy alak áll.
Egy fiatal, harmincas évei elején járó, szőke nő.
UIP–egyenruhát visel, a vállapon hírszerző jelzés – ugyanaz, amit az eligazításon a karzaton álló pár figurán is láttam. A vállán nagyméretű sporttáska lóg, a hátán hátizsák, a bal kezében tablet.
Felpillant a kamera irányába, mintha pontosan tudná, hova nézzen, aztán jókedvűen integet.
Majd fél fordulatból lazán, kétszer rácsap a Noctis burkolatára.
A fedélzeten újra hallom a tompa puffanást. A hang végigfut a padlólemezeken, egyenesen a csizmám talpáig.
– Ez a nő szétveri a Noctist – morranom az orrom alatt. – Ha még egyszer így hozzányúl…
Sóhajtok egyet, aztán elindulok vissza a raktér felé.
A raktér falán lévő panelhez lépek, és elkezdem leengedni a rámpát. Kívülről halk surrogás, aztán a hidraulika ismerős szisszenése hallatszik. A rámpa lassan elválik a törzstől, majd fokozatosan leereszkedik a hangár padlója felé. Amint a vége puhán lekoppan a talajon, a szőke nő egyetlen gyakorlott mozdulattal fellép rá a sporttáskájával együtt.
– Zackary Zane? – szólít meg, miközben elindul felfelé. – Én Leela…
– Hé! – a hangom élesebben csattan, mint terveztem. – Fejezze be! Ez nem egy kibaszott konzervdoboz, amin dobolhat.
Egy pillanatra megáll, aztán elmosolyodik.
– Jegyzem – mondja szárazon. – Legközelebb csak finoman veregetem meg.
Felér a rámpa tetejére, és most már közelről is látom: a tekintete túl éles ahhoz, hogy csak egy sima admin–hírszerző legyen.
– Ne veregesse – teszem hozzá. – Érzékeny a bevonat. Én is az vagyok, ha a hajómról van szó.
– Ugye… pont bemutatkoztam volna, amikor rám förmedt – jegyzi meg. – Elnézést, hogy kopogtam, de nincs csengő.
Félrebiccenti a fejét.
– Szóval: Leela Carlson vagyok – mondja végül. – És önhöz osztottak be.
Pislogok rá.
– Hogy tessék?
– Önhöz osztottak be – ismétli, most már egy fokkal lassabban.
Megrázom a fejem.
– Ez valami tévedés lesz – mondom. – Én külsős vagyok, nem katona. Egyedül dolgozom.
– Iiiigen, ezt tudom – bólint. – De ez most kivételes eset. Fentről jött a parancs.
– Nehogy elbasszunk valamit, ugye? – fejezem be helyette.
Egy pillanatra elmosolyodik, de a szemében nincs vidámság.
– Valami ilyesmi volt a megfogalmazás, csak több jogi körmondattal – mondja. – De a lényeg ez.
Egy pillanatig csak nézem.
Harminc körül járhat, de a tartása inkább a régebb óta szolgálókra jellemző: az a fajta laza, egyenes hát, amit az ember nem a tornateremben, hanem fegyveres kíséretek alatt szed össze. A szeme világoszöld, sötét karikákkal alatta. Az állkapcsa határozott, az arcvonásai finomak, de nem az a porcelánbaba-típus. Inkább az a fajta, akihez ösztönösen nem ajánlod fel a segítséget a ládacipelésnél, mert félő, hogy ő venne a vállára téged is.
Az egyenruhája szabályos, a taktikai mellény az övén a szolgálati oldalfegyver mellett egy kompakt multitool lóg.
Profi.
És pontosan ez a bajom vele.
Minden idegszálam tiltakozik. Nem akarok utast. Főleg nem egy hivatalosat. A Noctis az én váram, az utolsó hely, ahol nem parancsol senki, ez a nő pedig most készül beletaposni a békémbe a kincstári bakancsával.
De látom rajta, hogy felesleges vitatkozni. Olyan aurája van, mint egy betonfalnak.
– Gondolom, nem opcionális, hogy velem jön – kérdezem lemondóan.
– Hát… nem igazán – feleli. – De higgye el, még a hasznára lehetek.
Persze. Mindig ezt mondják.
– Jöjjön – morranom. – De ne akadályozzon. Világos?
Félreállok a folyosó nyílásából.
– Üdv a Noctison. Ez nem egy luxusjacht, szóval össze kell húznia magát.
A sporttáskáját leengedi a rámpáról a raktér padlójára, a hátizsák pántját megigazítja a vállán.
Figyelem a mozdulatot. Nem tépi le a karját a súly, nem nyög fel, nem várja, hogy elvegyem tőle.
Legalább cipelni tudja a saját cuccát.
– Megleszek – bólint. – A luxusjachtokkal sosem jöttem ki túl jól.
A hangja könnyed, de a szeme közben végigpásztázza a rakteret: rögzítők, panelek, vésznyitók, felső sín, potenciális fedélzeti kamerák helye. Reflexből térképezi fel a teret.
Oké. Lehet, hogy mégsem teljesen elveszett ügy, hogy idecsomagolták.
– Na, jöjjön be – intek neki. – Megmutatom a hajót.
Elindulunk befelé a raktéren át.
– Ez itt a „nappali" – bökök körbe a hevederekkel, kampókkal és rögzítősínekkel telezsúfolt térben. – Ahol általában vagy valakit hozok, vagy valamit viszek. Néha mindkettőt. Ha épp nincs fogoly, nincs holttest és nincs extra rakomány, akkor… – vállat vonok – …akkor ez csak egy nagyon alulberendezett loft.
Leela nem szól semmit, csak körbenéz. A tekintete megint a részleteket fogja.
– Arra vigyázzon, hogy ezen a vonalon innen ne hagyjon semmit – mutatok egy sárgával jelölt csíkra a padlón. – Ha hirtelen manőver van, ami odáig nincs lekötve, az belülről redekorálja a hajót. És magát.
Bólint.
– Na, menjünk tovább.
Belépünk a taktikai helyiségbe. Az egyik falon az FX30–as páncél állványa magasodik. Mellette a falba süllyesztve a mediágy, felette és alatta kisebb szekrények.
– Itt lakik a páncél – magyarázom. – Armcore FX30. Ha ő nincs, most valószínűleg nem beszélgetnénk. – Megkopogtatom a mediágy oldalát. – Ez meg a hajó saját orvosi részlege. Nem olyan csicsás, mint az állomáson, de a legtöbbször életben tart.
A másik falon zárt fegyverrekeszek sora fut végig.
– Fegyvertár – teszem hozzá. – Ha valaha olyan kedve támad, hogy belepiszkáljon, előtte szóljon. Mindent rá lehet kötni a fedélzeti rendszerre, de a legtöbb eszköz megjegyzi, ki használta először.
Leela pillantása végigfut a szekrényeken, aztán bólint.
– Értettem – mondja halkan.
Továbbindulunk a kör alakú központi tér felé.
– Ez a nappali–étkező–lakosztály–stb. – lépek be elsőnek. – Lehajtható asztal, kiskonyha, a falban víz, kávé, minden, ami ahhoz kell, hogy az ember ne legyen teljesen állat hosszabb utak alatt sem.
Megérintem a falpanelt, az egyik rész kinyílik: láthatóvá válik egy keskeny mélyedés a falban, benne a matraccal és a beépített hevederekkel.
– A priccsek a falban vannak – magyarázom. – Ha mindent szépen elpakol, még levegő is marad.
– A magáé lesz a felső priccs – mondom végül. – Nekem volt egy pingpong–balesetem, kicsit fájnak a bordáim, így nem mászok.
– Pingpong? – kérdezi elképedve.
– Aha… valami olyasmi – felelem. – Hosszú történet. Majd ha unatkozunk az út felénél, elmesélem… vagy nem.
Kicsit továbbmegyünk, a folyosó végén feltárul a pilótafülke.
– És ez itt a trónterem – mutatok be. – Két forgószék, százhatvanötféle módja annak, hogy meghaljunk, és négy kijelző, hogy mindezt jó minőségben nézzük végig.
A két ülés jelenleg hátrafelé fordítva áll. Megérintem a kart, az én székem finoman előrefordul a műszerfalhoz.
– Integrált HOTAS, adaptív kijelzők – sorolom. – Ha valaha ült már rendes katonai gépben, nagy meglepetés nem fogja érni. Ha nem ült, akkor majd nagyon fog kapaszkodni az első éles gravitációváltásnál.
Leela végignéz a kupolán túl a hangár fényein, aztán a műszereken.
– Szép hajó – mondja halkan.
Nem dicsekszem, de valahol mélyen jól esik.
– Nem nagy, de minden megvan benne, ami kell – vonom meg a vállam. – Nekem ennél több „otthon" sosem kellett.
– Akinek nem tetszik, jöhet gyalog – teszem hozzá, mielőtt bármi más jönne.
STELLA ekkor szólal meg.
– Ugrópont–kalkuláció kész, kapitány. Navigációs adatok feltöltve.
Leela felém fordul.
– Megyünk valahova? Máris nyomon van?
– Igen – bólintok. – Találtam valamit.
– Esetleg… megosztaná velem is? – kérdezi, óvatos iróniával. – Már ha nem túl nagy probléma.
– Persze – sóhajtom. – Üljön be a jobb oldalra. Kidokkolás közben mindent elmesélek.
Átlépek a bal oldali üléshez, belehuppanok. A szék finoman igazít a tartásomon, aztán előrefordul a műszerfal felé. Leela elfoglalja a jobb oldali ülést, mielőtt még külön invitálnám, az övét rutinos mozdulattal csatolja be.
– STELLA, kérj kidokkolási engedélyt – mondom. – Cél: Harrow ugrópont.
– Kidokkolási kérelem elküldve – érkezik a válasz. – Várakozás a forgalomirányítás visszajelzésére.
Pár másodperc múlva a felső kijelzőn felvillan a jóváhagyás, a hangár légzsilipjének jelzőlámpái átváltanak vörösről borostyánsárgára, majd zöldre.
– Noctis, indulhat – szól egy unott forgalmi tiszt hangja a rádión.
Finoman megmozgatom a HOTAS–kart, a platform alatt halkan életre kelnek a manőverhajtóművek. A Noctis egyben, egy enyhe lökéssel emelkedik el a dokkolóplatformról.
– Siklótalpak behúzása.
A padló alatt rövid, tompa reccsenés–sorozat hallatszik, ahogy a futóműszárak visszahúzódnak a törzsbe, és záródnak a burkolatpanelek. A hajó most már tisztán az RCS–fúvókák finom, ritmikus pöffentésein lebeg előre, centiről centire közelebb a hangár kapujához.
A szikla üregének pereme felénk tágul, a külső zsilip ajtaja teljesen nyitva, túl rajta a Torrin–rendszer fekete háttere, benne a gázóriás kék íve.
– Külső forgalmi folyosó elérve – jelenti STELLA. – Ütközésveszély: minimális.
Egy gombot pöccintek a bal konzolon. A Noctis eddig felcsukott szárnyai lassan kihajlanak a törzs két oldalán, szimmetrikusan rögzülnek.
A Noctis kilép a hangár árnyékából a szabad űrbe, és beáll a kijelölt forgalmi folyosó irányába.
– Szóval – töröm meg a csendet –, van egy apró előnyünk a többiekhez képest.
Leela felém pillant.
– Reméltem is – mondja. – Az eligazításon csak addig jutottak, hogy „belső közreműködés gyanúja" és hogy Mendosa eltűnt.
– Hát, már nem annyira eltűnt – felelem. – Mendosa két nappal ezelőtt turistaosztályú jegyet vett Lavontonra.
– Lavonton – ismétli. – Üdülőbolygó, csillogó partok, túl drága koktélok. Mitől érdekes?
– Attól, hogy nem engedhetné meg magának – mondom. – Info–tech tizedes, Echelon logisztikai szekció. Nyolc éve szolgál, az utóbbi három évét itt töltötte a sziklán. A fizetése – rápillantok az egyik kijelzőre – nem elég arra, hogy két nappal egy ilyen balhé előtt hirtelen jegyet vegyen a belső perem egyik legdrágább napfényes gömbjére.
Leela elhúzza a száját.
– Szóval valaki megvette neki a nyaralást – jegyzi meg. – Gondolom legalábbis nem lottón nyerte.
– STELLA szerint inkább „külső finanszírozás" – mondom.
– Megerősítem – szólal meg az MI. – Három hónappal ezelőtt a tizedes számlájára egy kiugró, egyszeri utalás érkezett. Egy fedőcéges számláról küldték, „tanácsadói díj" megjelöléssel. Az összeg nagyjából a háromszorosa az éves szolgálati bérének.
Leela halkan füttyent.
– Szép kis mellékes – mondja. – Gondolom, a hírszerzés már rajtuk ül.
– Papíron igen – felelem. – A gyakorlatban ezek olyan fedőcégek, amiket egy adatéhes vállalat könyvelése gond nélkül elrejtene három másik mögé. Nem úgy néz ki, mint a klasszikus terrorszervezeti pénzcsatorna.
Egy ujjmozdulattal átdobom a másodlagos kijelzőre az egyik dossziét.
– Két nappal a robbanás előtt Mendosa teljes hozzáféréssel leszívta a civil dokk szállítmánylistáit – magyarázom. – Ezt már valószínűleg hallotta az eligazításon.
– Azt, hogy „hozzáférés–visszaélés gyanúja" – bólint. – A részleteket nem.
– A részletek ilyenek – bökök a kijelzőre. – Külön szűrt a veszélyes árukra, vegyi anyagokra, agrárszállítmányokra. Olyan csomagokra, mint… – jelentőségteljesen Leelára nézek – …nagy mennyiségű ammónium–nitrát alapú műtrágya.
– És pont egy ilyen teherhajó robbant fel – fejezi be helyettem.
Bólintok.
– A parancsnoki lánc tiszta, nem kapott utasítást ilyen lekérdezésre. Hivatalosan aznap a belső háló karbantartása volt a feladata.
– A detonációról mit tudsz? – kérdezi. – Nekünk csak annyit mondtak, hogy „célozott robbantás".
– Egy mágneses akna indította el – felelem. – A hajótest külsejére rakták, közvetlenül a konténercső mellett. A távirányító jele a civil dokk egyik karbantartó folyosójáról jött. Olyan helyről, ahová Mendosának szolgálati jogosultsága volt.
– De ő már két napja nem volt az állomáson – jegyzi meg Leela.
– Pont ez a szép benne – morranom. – A robbantást valószínűleg más hajtotta végre. De a terepet ő készítette elő. Hozzáférés, listák, kódok, szállítmány–prioritások. A Hargon fiai csak rátették a gyufát a megfelelő kanócra.
Leela hátradől az ülésben, a tekintete a kupolán túl kóválygó csillagokon pihen.
– Szóval vagy beszervezett ember, vagy ideológiailag elkötelezett idióta – foglalja össze. – Esetleg mindkettő.
– Lehet – mondom. – De valami nem kerek.
– Mire gondol? – kérdezi.
– A pénz útja nem úgy néz ki, mint egy klasszikus terrorszervezetnél – felelem. – Túl tiszta, túl jól csomagolt fedőcégek. Ez inkább olyasmi, amit egy adatéhes cég könyvelése mosolyogva aláírna, hogy elfedje a nyomait.
Félreteszem a gondolatot. Majd Mendosa megmondja.
– A Hargon fiai a robbantásért vállalták a felelősséget, de ez önmagában semmit nem jelent – folytatom. – A hírszerzés szerint nem elég erősek ahhoz, hogy ilyen szintű katonai kódokat szerezzenek önállóan. Valaki beengedte őket. A kérdés az, hogy szándékosan… vagy csak hülyeségből.
– És most Lavontonra megy „nyaralni" – teszi hozzá halkan.
– Vagy találkozóra – mondom. – Lavonton jó helynek tűnik elvegyülni. Sok turista, sok pénz, sok átlagos arc… és minden sarkon három biztonsági kamera. A legtöbben azt hiszik, a tömegben láthatatlanok. Csak azt felejtik el, hogy az arcuk közben adatbázisba kerül.
Pár másodpercig csak a hajtóművek halk moraját hallgatjuk.
– Mit vár tőle? – kérdezi végül. – Mit remél, ha megtaláljuk?
Elgondolkodom.
– Ideális esetben? – kérdezek vissza.
– Ideális esetben – bólint.
– Hogy még nem érezte úgy, hogy el kell tűnnie a radar alól – felelem. – Hogy van benne elég félelem vagy bűntudat ahhoz, hogy érdemi vallomást tegyen, mielőtt a Hargon fiai teszik el láb alól.
– És ha nem ideális az eset?
– Akkor legalább nem kell sokat költeni hazafelé a jegyére – mondom.
Leela halványan elmosolyodik.
– Kezdem érteni, miért magát rángatják elő az ehhez hasonló eseteknél – jegyzi meg.
– Rossz hírnév – felelem. – Ha egyszer pár csúnya ügyet megoldasz, onnantól minden szart a nyakadba öntenek.
Közben a műszerfal egyik szélén felvillan az ugrópont–közelség ikonja.
– Ugrópont–közeliség elérve – jelenti STELLA. – Ajánlott: FTL–hajtómű előkészítése.
Mély levegőt veszek, ujjaim ösztönösen megtalálják a megfelelő kapcsolókat. A reaktor terhelésmérője lassan felkúszik, a Noctis testén végigfutó gerinchajtómű–szekció jelzői egyenként zöldre váltanak.
– Tartsuk konzervatívan – felelem. – Nem akarom, hogy szétessen alattunk a hajó, mielőtt elérjük Lavontont.
– Ugrásra készen – teszi hozzá STELLA. – Becsült menetidő: tizenkilenc óra tizenegy perc.
– Rendben – suttogom. – Ugrás.
Megnyomom a gombot.
Leela a következő másodpercben megmarkolja az ülés karfáját. Nem szól semmit, csak néz kifelé, ahogy a csillagok szétfolynak a kupolán.
– Ugrás stabilizálva – jelenti STELLA.
– Tartsd a mezőt, figyeld a fluktuációkat.
– Folyamatos monitorozás – feleli.
Leela elnémulva nézi a kupolán túli torz teret, aztán lassan kifújja a levegőt.
– Minden alkalommal ilyen szar érzés? – kérdezi.
– Igen – felelem. – Csak van, aki bevallja, és van, aki nem.
Elmosolyodik.
– Azt hiszem, én az első csoportba tartozom – mondja. – Maradnék még egy kicsit itt, ha nem gond. Átnézem az aktákat. Ha ennyire „adatéhes cégszagú" az ügy, lehet, hogy hagyott maga után valami digitális nyomot, amit a belső vizsgálat még nem szúrt ki.
Bólintok.
– Használja nyugodt STELLA-t és az adatbázist – mondom. – A Noctis belső hálózatán átfutó forgalmat úgyis STELLA szűri.
– Köszönöm – mondja félmosollyal.
Kicsatolom az övem, a szék finoman hátrafelé fordul.
– Én addig lefekszem – mondom. – Ha akar, pihenjen maga is, vagy csináljon, amit jónak lát. Csak ne csapja szét a hajót, amíg alszom.
– Megígérem, hogy maximum a logfájlokat nézem át – feleli.
– Ezt akartam hallani.
Kilépek a pilótafülkéből. Leveszem az egyenruha felső részét, a nadrág és a bakancs követi. Marad rajtam a technikai aláöltözet.
A konyhapult melletti keskeny ajtó mögött van a zuhany – inkább egy álló kapszula, mint kabin. Belépek, a fúvókák először langyos vízpárával, aztán vékony vízfilmmel vonnak be.
Nem tart sokáig. Itt semmi sem tart sokáig, ami vizet fogyaszt.
Pár perc múlva már törölközve lépek ki, felkapok egy tiszta fekete kezeslábast a falba süllyesztett szekrényből, magamra húzom. A bordáim még mindig tiltakoznak, de a kórházi kezelések óta már nem érzem úgy, hogy kettészakadok.
Visszalépek a fali kapszulához. Megérintem a panelt, a belső fény halvány, meleg tónusra vált. Befekszem, behúzom magamra a hevedert.
– STELLA – szólok halkan. – Ébresztő érkezés előtt hat órával.
– Értettem, kapitány – jön a válasz. – Jó pihenést.
A fényt lejjebb veszem, csak egy vékony fénycsík marad a kapszula peremén. Hunyorogva nézem még egy darabig.
A Noctis pedig közben hangtalanul siklik tovább a torz térben, egy eltűnt tizedes és egy felrobbant dokk árnyéka felé.