A visszaút az orvosiból a tranzitig gyorsabb, mint az odavezető út volt. A bordáim már nem minden lépésnél üvöltenek, csak morgolódnak, mintha egy rossz vicc poénján gondolkodnának.
A maglev-szerelvény ezúttal a Polgári promenád felé visz. Két megálló, egy irányváltás, egy unott hangbemondó, és az ajtók halk szisszenéssel kitárulnak.
Kilépek a kocsiból, és az Echelon egy másik arca fogad.
A promenád széles, jóval szélesebb, mint amennyire egy sziklába vájt folyosónak indokoltnak tűnne. A padló sötétebb, enyhén fényes felület, amely visszaveri a fölötte úszó fénycsíkokat. Jobb és bal oldalon üzletek, irodák, lakómodulok bejáratai sorakoznak; néhol nyitott frontú bárokból halk zene szűrődik ki, máshol neonok villognak: fegyverbolt, páncéljavító, ruhabolt, adatügynökség.
A plafon az egész felett egyetlen óriási kijelző.
Most épp egy kékes égbolt simul végig rajta, lassan vándorló, fehér felhőkkel. Ha elég sokáig nézed, majdnem elhiszed, hogy valódi – aztán megérkezik egy technikus, és a sáv egyik szélén egy pillanatra pixelesen szétesik az egész.
– Azért ez sokkal jobb, mint a nyers szikla, azt meg kell hagyni – motyogom magam elé.
Megcélzom a kávézót.
A Blue Orbit nem a leggiccsesebb hely a promenádon, de erősen próbálkozik. A bejárat feletti felirat lassan forgó kék gyűrűt jelenít meg, közepén egy stilizált csészével. Belül félhomály, kékes hangulatfények, sötét fém és fa utánzatú panelek keveréke.
A pultnál foglalok helyet. A bárpult íves, fényes felület, beépített kijelzőkkel; alattam a bárszék gázrugója halkan szisszen, ahogy ránehezedem.
A pult mögött egy középkorú férfi matat poharakkal. Barna bőr, kopaszodó fej, sűrű szakáll, a bal szemöldöke felett régi, halvány heg. Az a fajta arc, amelyik mögött sok minden lehet – és amelyik megtanulta, hogy ne kérdezzenek tőle.
– Mit adhatok? – kérdezi.
– Valamit, ami kávénak látszik, és az íze is legalább kávéra emlékeztet – felelem. – Isa küldött.
A férfi szemében valami felvillan.
– Akkor kap egy olyat, amit neki is felszolgálok néha – mondja. – Egy dupla „kék perem" megfelel?
– Ha koffein van benne, és nem öl meg azonnal, igen.
Fancsali képet vágva morran, aztán elfordul, és nekiáll a csészéknek. Amíg a kávé készül, a bázist figyelem.
A promenádon folyamatos a forgalom. Kisebb csoportok civil szerelésben, uniformisban sétálnak el a kávézó előtt; egy UIP-járőr lassan halad végig, sisakjukon visszatükröződik a mű-ég. Egy gyerek ujját nyomja az üvegnek, amikor meglátja a pult mögötti lebegő „Blue Orbit" logót.
– Tessék – tol elém egy csészét a pultos.
A kávé sötét, felületét vékony crema csíkjai törik meg. Felkapom, óvatosan belekortyolok.
Tényleg finom.
Nemcsak „űrállomás-mércével iható", hanem valóban jó. Mély, keserű, egy leheletnyi savassággal a végén.
– Ez honnan van? – kérdezem csodálkozva.
– Kurzor–övből érkező szállítmány – feleli. – Egy kis kolónia a peremen, állítólag valami ősi termőföldek mintájára keverték a talajt. Drága, de a törzsvendégeknek megéri.
Bólintok, és újra belekortyolok. A mellkasom tiltakozás helyett most egy pillanatra csak megnyugszik.
Egy darabig csak ülök, és hagyom, hogy a kávé és a háttérzaj tegye a dolgát.
Évek óta nem esett semmi ilyen jól.
A Noctis újrahasznosított levegője, az FTL-ugrások vibrálása és a kabin csendje után ez a csésze kávé úgy hat, mintha valaki rövid időre visszakapcsolta volna a világot „normál" módba. Kortyolok még egyet, a keserűség és a savasság együtt csúszik végig a nyelvemen.
Szeretem ezt az állomást.
Ha nagyon akarnám, még azt is mondhatnám, hogy az otthonom. Négyszázezer emberrel megosztva, akik közül jó eséllyel senkit nem ismerek igazán.
Kortyolok még egyet.
– Apropó, fürdés… – morgom magam elé.
Jól esne egy rendes, meleg zuhany. Nem a hajó fülkéjében, ahol minden második percben azon jár az eszem, hogy mennyi energiát zabál a fűtött víz, hanem egy olyan, ahol nem kell számolni a cseppeket.
Ebben a pillanatban valami furcsa történik.
Először csak egy alig észrevehető rezgés fut végig a pulton. A csésze pereme finoman csilingel, ahogy megmozdul benne a folyadék. Aztán a padló is beleremeg; a bárpult alatti üvegpoharak összezördülnek, mintha valaki egy óriási kezet húzna végig az egész sziklán.
Földrengés-érzés egy olyan helyen, ahol nincs is rendes föld.
A következő pillanatban valahol nagyon messze – vagy nagyon közel, ebben a bázisban a kettő néha ugyanaz – tompa, de masszív robbanás dübörgése érkezik meg. Nem hangként, inkább nyomásként: a mellkasomon érzem először, aztán a fülemben.
Elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy egy harminc kilométeres követ így megrángasson.
A kávé felszíne hullámot vet, egy csepp kilöttyen a csésze széléből a pultra.
A csarnokban egy pillanatra minden elcsendesül. A beszélgetések elhalnak, a zene halk háttérzajjá zsugorodik. Mindenki ugyanazt csinálja: megdermed, és a plafont nézi.
A holo-égbolt egy másodpercre szétesik: a felhők pixelekre törnek, a kék háttér helyén villódzó rács marad. Aztán a kijelző helyreáll – de már nem ugyanazokat a felhőket mutatja.
Piros vészjelző fények villannak fel szerte a promenádon.
A mennyezet sarkaiból vörös fénycsíkok húzódnak végig a folyosókon, az üzletek bejáratai fölött vészpiktogramok villognak. A háttérben felmorajlik a riasztórendszer: először csak egy mély, figyelmeztető hang, aztán ráúszik egy élesebb sziréna.
– Figyelem – szólal meg az állomás központi hangja, gépien nyugodt tónusban. – Rendszerszintű biztonsági incidens érzékelve. Minden személy azonnal térjen vissza a kijelölt szállására, vagy keresse fel a legközelebbi óvóhelyet. Ismétlem: minden személy azonnal térjen vissza a kijelölt szállására, vagy keresse fel a legközelebbi óvóhelyet.
A Blue Orbitben hirtelen mindenkinek sürgős dolga akad.
A vendégek felpattannak a székekről, páran már most félúton járnak a kijárat felé. Egy UIP-járőr a kint haladó folyosón megáll, és a sisakjára csap, valószínűleg parancsot kap a belső csatornán.
Én még egy pillanatig a kávémat nézem.
Felhajtom a maradékot.
Langyosan csúszik le, de még így is jobb, mint bármi, amit az elmúlt napban a számba vettem. Leteszem a csészét, a zsebem felé nyúlok.
– Mennyi volt? – kérdezem.
A pultos felém néz, aztán a vörösen villogó vészfényekre pillant, amelyek a kávézó üvegfalán is visszatükröződnek.
– A vendégem volt – rázza meg a fejét. – Most pedig húzzon el innen, mert zárunk.
Féloldalas mosolyt villantok.
– A legjobb ingyen kávé, amit valaha ittam.
– Reméljük, nem az utolsó – feleli. – Jobb, ha megy.
Felállok. A bordáim morgolódnak, de a regeneráció megtette a magáét: nem szúrnak minden mozdulatnál, csak emlékeztetnek rá, hogy élnek.
Kilépek a promenádra.
A folyosó néhány perc alatt majdnem teljesen kiürült. Az imént még hömpölygő tömeg helyén most szétzilált csoportok sietnek a táblák által kijelölt irányokba: ÓVÓHELY 3–5, LAKÓGYŰRŰK, BELSŐ TRANZIT. A boltok nagy része lehúzza a páncélredőnyt, a bárok lekapcsolják a fényeket.
Csak a katonai személyzet marad.
UIP-járőrök futnak végig a promenádon, kettesével, hármasával, sisakban, fegyverrel. Néhányan tömeget terelnek vissza a kijelölt útvonalakra, mások már most a belső szektorok felé tartanak.
A csuklómon halk rezgést érzek.
Lenézek. A karkötőmön lévő interfész kijelzője felvillan, a közepén ismerős jelzés: UIP Elsődleges Vézscsatorna. A sarkokban sárga háromszög villog.
Megérintem a felületet. A szöveg végigfut a csuklópánton, halvány, kékes betűkkel:
„Minden szolgálaton kívüli UIP-katona és az állomáson tartózkodó hivatalos szerződéses AZONNALI HATÁLLYAL jelentkezzen a kijelölt bázis-szektorban. A civil kikötőben robbanás történt. További utasítások a helyszínen."
Egy pillanatra megállok a promenád közepén.
Civil kikötő.
Nem a katonai részleg, nem egy külső akna, nem egy raktár – hanem az a hely, ahol a legtöbb turistát, kereskedőt, kis szállítót tartják.
A holo-üzenet alján villan egy kiegészítés: „Szerződéses állomány: jelenlét kötelező. Meg nem jelenés esetén szerződésszegésként kerül elszámolásra."
Megigazítom a kabátomat, egy pillanatra megropogtatom a nyakam.
A zuhany megint várhat.
A szemközti falon egy irányjelző piktogram villog: „West Hartford Memorial Bay" – nyíl a bal oldali maglev–lejáró felé.
Rálépek a mozgójárdára, és a katonai szektor felé indulok.
Ha a civil kikötőben ekkora robbanás volt, hogy itt is megremegett minden, akkor vagy valamit nagyon nagyon elcsesztek – vagy valaki nagyon ügyesen csinálta, amit csinált.
Egyik forgatókönyv sem ígér nyugodt estét.
A magleven ülök.
A kocsi belseje ugyanaz a steril UIP–dizájn, mint mindenhol: szürke padló, szürkés ülések, a falon vészutasítás–piktogramok, fölöttünk egy vékony fénycsík. Ha nem tudnám, hogy egy harminc kilométeres kő gyomrában száguldunk, azt hinném, egy átlagos városi metrón utazom.
Csak a fejek nem átlagosak.
Rajtam kívül még vagy húszan ülnek–állnak a kocsiban. Fele katona: részpáncél, sisak a kezükben vagy a derekukon lógva, arcukon az a feszült kifejezés, amit az ember felvesz, amikor még nem tudja, mennyire nagy a baj, de már sejti, hogy nem kicsi. A másik fele civil: narancssárga dokkmunkás–overálok, két szanitéc fehér UIP–karkötővel. Az egyik dokkmunkás a datapadját szorongatja mindkét kézzel, a képernyő feketén áll – nem néz semmit, csak tartja, mintha az segítene.
A kocsi elején, a vezetőfülke üvegén túl csak az alagút látszik: nyers sziklafal, beburkolva fémmel, kábelekkel, vezetékekkel. A maglev sínjei halványan derengenek a padló alatt, a mozgást csak a testünk érzi, a szemünk nem nagyon.
Kb. tizenöt perc az út a West Hartford Memorial Bay felé.
Ennyi időm van gondolkodni azon, hogy vajon mekkorát kellett robbanni a civil dokkban ahhoz, hogy a promenádon is megremegjen a kávém.
A csuklómon még mindig ott a priority–üzenet halvány visszfénye.
Egy fiatal katona velem szemben kapaszkodik a függőleges rúdba. A sisakja az ülés mellett, az ujjai olyan erősen szorítják a fémet, hogy az ízületei kifehérednek. Nem néz rám, de látom a tekintetét: valahol a padló és a semmi között jár, fejben már a helyszínen.
– Első bevetés? – kérdezem félvállról.
Egy pillanatra felpillant. Zöldesbarna szem, alig húsz lehet.
– Igen, uram – bólint. – De… nem harci zóna, csak… – Nem fejezi be.
– Nyugi – mondom. – A vákuum nem lő vissza.
Nem tudja eldönteni, hogy ez vicc volt vagy sem. Igaza van: én se.
A mellettünk ülő dokkmunkás közben a datapadját bámulja, a hírcsatornák már tele vannak valami homályos felvétellel: füstcsík a kikötő széle felől, kiégett hangárbejárat, valami villanás. A kommentátor hangja lehalkítva, csak a felirat fut az alján: „Echelon – civil dokkban bekövetkezett incidensről érkeznek hírek…"
Incidens. Persze.
Az alagút odakint lassan világosodni kezd. A falak mentén futó lámpák sűrűbben villognak, a kocsi enyhén lassít. A gyomrom jelzi, hogy vektorváltás van, a gravitációs rács finoman korrigál.
– Következő szakasz: West Hartford Memorial Bay – jelenti be a semleges női hang a hangszórókból. – Kérjük, kapaszkodjanak.
A kocsi eleje először csak árnyalatnyival fényesebb, aztán hirtelen kiszakadunk a sziklából.
A maglev egy, az aszteroida oldalából kiálló platform szélén futó üvegcsőben halad tovább. A panoráma, ami elém tárul, úgy vág fejbe, mintha valaki belülről rántaná meg a koponyámban a biztosítékot.
Alattunk terül el a civil dokk.
Több hangár zsilipje van egyszerűen kitépve a helyéről, mintha valami óriás ököl belülről nyomta volna kifelé. A helyükön sötét, szabálytalan lyukak tátonganak, belülről fagyott levegő dércsóvái úsznak kifelé az űrbe.
A legnagyobb kilátóterasz üvegkupolája beszakadt. Most a helyén vastag, grafitszürke biztonsági redőny feszül, több helyen horpadtan, gyűrötten – úgy néz ki, mintha maga a bázis próbálná kézzel befogni a sebét, hogy ne vérezzen el.
Az űrben halott, fagyott testek lebegnek.
Eleinte csak apró, sötét pontok a háttér előtt. Aztán, ahogy a cső íve közelebb visz, kivehetővé válnak: kezek, lábak, kifordult testtartások, megfagyott vércseppek, amik apró rubinként szórják vissza a bázis fényeit.
A dokk pereme mellett egy luxusnaszád oldalából furcsán gömbölyű, kékes–narancs színű tűz „lobog" ki a vákuumba – zéró gravitációs égés, a láng nem felfelé csap, hanem összegömbölyödik, mint egy haragos, fénylő medúza. A hajótest oldalán a díszburkolat felpúposodott, több helyen lehámlott, alatta csupasz páncél, elszenesedett foltok, megolvadt logó.
Más hajók csak sodródnak.
Néhány kisebb szállítóhajó lassan, méltóságteljesen forog a saját tengelye körül, egyikük orra már a sziklafal felé mutat, másikuk kifelé, a mélyűr irányába. A dokkolókar még rajtuk lóg, letépve a falról, mint valami széttépett köldökzsinór.
Középen, a káosz magjaként, egy nagyobb konténerszállító hajó lebeg.
Igazából felismerhetetlen. Csak a narancssárga festésről tudom, hogy az – az UIP–logisztika szabvány színe. A hasára csatolt, óriási, legalább kétszáz méter hosszú konténercső végig szétrepedve – a burkolat felnyílt, kinyílt, mint egy konzervdoboz, amelyet rossz szögben fogtak meg a nyitókulccsal.
A hajótest maga is végiggörbült a lökéshullámtól. A gerincvonal megtört, a középső szekció enyhén ívbe hajlik, mintha valaki félig kettétörte volna, de az anyag nem engedte teljesen. A konténercső belsejéből csillogó törmelék, darabokra szakadt rakomány, és ott is testek lebegnek, félig kilökődve egy-egy nyitott panelen.
Kisméretű katonai vontatóhajók lavíroznak közöttük.
Szürkés–fekete testükön kéken villog a vészfény, miközben centiméteres pontossággal csúsznak át két roncsdarab között. Vontatókábeleket lőnek ki, csáklyákat rögzítenek, próbálják meggátolni, hogy bármi – hajó, roncs, holttest – elsodródjon a bázistól.
Az egyik vontató épp egy fagyott testet próbál „megfogni" egy hálóval. A háló kinyílik, mint egy lassított felvételű medúza, a test beleakad, és egy pillanatra úgy lóg, mint egy marionett, amit elvágtak a színpad fölött.
– Bassza meg a kurva élet… – nyögöm ki, mielőtt észbe kapnék.
Hangosabban sikerül, mint akartam.
A mellettem álló fiatal katona felkapja a fejét. Az ajka elnyílik, aztán becsukódik. A szeme sarkában valami ráng.
– Mi… mi a franc… – suttogja.
A kocsi hátsó részében valaki halkan felzokog. Oldalra pillantok: egy dokkmunkásnő ül az egyik ülésen, narancssárga overáljának mellrészén olajfoltok. A kezét a szája elé kapja, a szeme tágra nyílik, ahogy próbálja követni a konténerszállító görbe gerincét.
– Az ott a Mercury Lane… – suttogja. – A bátyám azon dolgozott.
Mellette egy másik dokkmunkás megfogja a vállát, de semmit nem tud mondani. Csak bámulnak ki az üvegen, ahogy a maglev lassan továbbhalad a csőben, másik szögből mutatva ugyanazt a katasztrófát.
Az egyik szanitéc előkapja a datapadját, reflexből videót akar készíteni. Az ujjai már a felvétel–ikon fölött, amikor a kocsi elején ülő UIP–őrmester ráförmed:
– Le azzal! – vágja oda. – Semmi rögzítés! Ez aktív incidenshelyszín, érthető?
Összerezzen, a kezét visszahúzza, a pad a combjára csapódik.
– Igen, uram… – motyogja.
A kocsi túlsó oldalán két páncélos katona halkan káromkodik.
– Azt mondták, „lokalizált robbanás"… – morogja az egyik.
– Ez nem lokalizált, ez egy kibaszott csonkolás – feleli a másik.
Egy pillanatra mindenki elfelejti, hogy léteznek szabályok, protokollok, „nyugodt maradni" és „a pánik nem segít" típusú szlogenek. Minden tekintet az üvegre tapad.
Én is.
A lábam megremeg. Nem a gravitáció miatt – az stabil egy g, a rendszer teszi a dolgát. Belül remeg meg valami, ugyanott, ahol gyerekkoromban, amikor a Kaszálók hangját hallottam a fal túloldalán.
Csak most nem idegen óriásrovarok kaparják a fémet, hanem az ember saját szara robbantja szét a civil kikötőt.
A maglev lassan bevesz egy ívet, a cső enyhén lefelé dől, a civil dokk panorámája kicsúszik a látómezőnkből. A helyét a West Hartford Memorial Bay katonai szekciója veszi át: fegyelmezett sorokban ülő hajók, sértetlen hangárkapuk, működő rakodórobotok.
A kontraszt szinte sérti a szemet.
– Figyelem, érkezés a West Hartford Memorial Bay katonai szektorába – szólal meg újra a hang. – Kérjük, fokozott óvatossággal szálljanak le, és kövessék az UIP–személyzet utasításait.
A kocsi belsejében mindenki tudja, hogy amit az imént láttunk, az még csak a díszlet.