Echelon

Elgondolkodom egy pillanatra. A robbanás képe még mindig ott vibrál valahol a szemem mögött.
– Ha esetleg életben maradt, akkor nagyon meglepődnék – felelem végül. – A reaktorhűtő nem szereti a plazmagránátot.
– A reaktorhűtő sok mindent nem szeret – jegyzi meg az egyik biztonsági.
Merrow bólint, beikszel valamit a tabletjén.
– Rendben. A bounty státuszát az UIP–Központ véglegesíti, ha lefuttatták a szenzor-keresztellenőrzést. Hitelesítésig a jutalom „függőben" – mondja olyan hangon, mintha legalább valami vallási tételt idézne.
– Újabb összeg, ami még nincs a számlámon – sóhajtok. – Kezdem megszokni.
– Üdv újra Echelonon, Mr. Zane – teszi hozzá végül, kicsit emberibb hangon. – A Noctis maradhat itt tizenkét órát alapdíjért. Ha tovább marad, a rendszer automatikusan terhel.
– Ha tizenkét óránál tovább maradok, valami nagyon félrement – felelem.
A biztonságiak rutinszerűen körbejárják a hajót, letolnak még egy külső szkennert, aztán arrébb állnak. Amíg dolgoznak, én körbepillantok a hangárban.
A szemközti falon hatalmas, páncélozott zsilip jelöli a kijáratot a belső dokkfolyosó felé. Fölötte holo–tábla lebeg: DELTA SZEKCIÓ – KATONAI HOZZÁFÉRÉS – CIVILEKNEK KÍSÉRET KÖTELEZŐ.
Jobbra, a fal mellett raklapsorok, üzemanyag–csonkok, dokkolókarok árnyéka. Fent, a galérián néhány alak könyököl a korlátnál, figyelik az érkező–távozó hajókat. Az egyikük nevet valamin, a hangja tompán gurul végig a hangáron.
A Noctisra visszanézve elkapom a saját tükörképemet az egyik sötétített panelben. Fáradtnak tűnök, a kabát alatt kicsit merev a tartásom – a bordák emlékeztetnek rá, hogy ma már egyszer majdnem meghaltam.
– Mehetek? – kérdezem Merrow felé fordulva.
– A hajó tiszta, a belépési napló frissült – mondja. – A fejvadász iroda ma a felső gyűrűn van túlórában is, ha siet a papírokkal. De előbb nézzen meg egy orvost szerintem, szarul néz ki.
Elgondolkodom egy pillanatra.
Orvosi, papírmunka, vagy valami teljesen más.
– Előbb a papírmunka – döntök. – Amíg még emlékszem, milyen színe volt annak a rohadt hajónak.
– Ahogy gondolja – vonja meg a vállát.
Elindulok a zsilip felé. Minden lépésnél érzem az egy g súlyát, a kabát alatt a fájdalom tompa, lüktető háttérzajjá szelídült. A zsilip előtt egy pillanatra megállok, visszanézek a Noctisra.
– Ne csinálj semmi butaságot, amíg nem vagyok itt – mondom félhangosan.
– Nem rendelkezem önálló döntési jogosultsággal a kapitány távollétében – emlékeztet STELLA a fülemben.
– Kiváló… köszönöm a tájékoztatást – szuszogom már csak magam elé egy kis mosollyal a szám szélén.
A zsilip kék jelzőfénye felvillan, az ajtó félresiklik. Belépek Echelon belsejébe.
Odabent a folyosó magas és tágas, a mennyezeten futó fénycsíkok fehér derengésbe vonnak mindent. A falak mentén csővezetékek, kábelek, itt-ott UIP–jelzések, szektor–kódok. A távolban tompa moraj: beszélgetések, járművek halk zúgása, ventilátorok állandó susogása.
Ez Echelon katonai oldala. Rend, szabályok, protokollok.
Valahol a kőzet mélyén, néhány kilométerrel arrébb pedig ott van a másik arca is: a város, a piactér, a neonfényes sikátorok, a kocsmák, ahol a problémákat általában italba fojtják.
Most először mégis úgy érzem, mintha egy kicsit… hazaértem volna.
Megindulok a felső gyűrű felé vezető felvonók irányába, hogy lezavarjam a jelentést és a jutalom papírmunkáját.
A felvonókhoz érek, és beszállok az egyikbe. A kabin falának fele átlátszó páncélüveg, a másik fele unalmas szürke panel, rajta vészkijárat-piktogramokkal és karbantartási előírásokkal. Megnyomom a Felső gyűrű – UIP Irodák jelzésű érintőikont.
A lift halkan döccen egyet, aztán felfelé indul.
Az üvegfalon túl lassan nyílik szét alattam a dokk panorámája. A Delta szekció hangárjai fészekként ülnek a sziklafalba vájva, a platformokon hajók sorakoznak: szállítók, járőregységek, néhány magánkézben lévő rozoga bödön, amelynek a tulaja valószínűleg többet káromkodik karbantartás közben, mint amennyit repül. Feljebb újabb dokkszintek úsznak be a látómezőbe, a West Hartford Memorial Bay egy darabja, egy romboló oldala, ahogy magasztosan pihen. A hajótest sötét, a panelvonalak között fény csillan.
Szépek a hajók. Ezt sosem untam meg.
A lift kb. harminc emeletet küzd végig, aztán egy halk csengőjelzés után lelassít, és megáll. Az ajtó szétcsúszik, én pedig kilépek az UIP iroda szekció steril, túl jól megvilágított folyosójára.
A padló fényesre kopott, pont ott, ahol az emberek évek óta ugyanazt a nyomvonalat járják. A falakon holo–kijelzők: szektor-térképek, protokoll-kivonatok, néhány motivációs poster, amit valaki valahol komolyan gondolt.
A "Fejpénz és követelések" feliratú ajtó előtt megállok. A keret fölötti kijelző csíkon futó szöveg: „Igazság. Rend. Elszámoltathatóság."
– Persze – morgom. – Meg egy halom papír.
Belépek.
Odabent recepciós pult fogad. A pult áttetsző felületén adatcsíkok futnak, mögötte egy fiatalabb női tiszt ül UIP-egyenruhában, rangjelzése szerint hadnagy. A haja feszes kontyba fogva, az arcán az a fajta udvarias fáradtság, amit csak azok ismernek, akik egész nap mások problémáit jegyzik fel egy számítógépes rendszerbe.
Felnéz, végigmér.
– Üdvözlöm, uram. Miben segíthetek? – kérdezi.
– Megbízás teljesítve – felelem. – Kask. Harborgi célpont. Alpha négy-hét Hotel Bravo.
Az ujjai gyorsan mozognak a billentyűzeten. A pult fölötti kijelzőn megjelenik a nevem, a hívójel, a célpont neve, mellette egy villogó, sárga FÜGGŐBEN címke.
– Zane, Zackary – olvassa. – Beérkezett elektronikus jelentés, státusz: előzetes. Személyes jelentés szükséges. Kérek egy biometrikus azonosítást.
A pulton felvillan egy tenyérnyi panel. Ráteszem a tenyerem, a felület meleg, egy pillanatra bizsereg is.
– Azonosítás egyezik – bólint. – Kérem foglaljon helyet a váróban. Hamarosan szólítják.
Fejével a jobb oldali ajtó melletti kis előtérre bök. Néhány szék, egy kávéautomata, két másik ajtó, amelyek fölött TÁRGYALÓ 1–2 felirat lebeg.
Leülök az egyik székre. Nem kényelmes, de az egy g után most bármi jobb, mint állni.
A falon toborzó poszterek sorakoznak. Az egyik olyan régi, hogy még a gyerekkoromban is ugyanilyen volt az árvaház falán: mosolygó fiatalok UIP-egyenruhában, a háttérben hajók emelkednek ki egy dokkból.
„A United Interstellar Protectorate megvéd."
– Maga is katona volt? – érkezik a kérdés a pult felől.
Felnézek. A hadnagy könyökkel a pult szélére támaszkodva néz át az üveg fölött.
– Igen – mondom. – Túl sokat is.
– Látszik a jelentésen – bólint. – A legtöbb civil szerződéses nem használ fogalmaz ennyire pontosan.
Vállat vonok.
– Belém verték, hogy amit nem írsz le, az olyan, mintha meg se történt volna.
– Eléggé így van – mosolyodik el halványan.
Mire a mondat végét kimondja, az egyik oldalsó ajtó fölött felvillan a jelzőfény.
– Zane Zackary – hallatszik egy másik, szárazabb hang a hangszóróból. – Kérem, fáradjon be a kettes irodába.
– Erről beszéltem – jegyzem meg, és feltápászkodom.
A kettes ajtó mögött egy kisebb iroda. Az egyik falon kivetített, dinamikus szektortérkép, rajta piros és zöld jelölések; a másik oldalon zárt iratszekrények. A szoba közepén asztal, mögötte egy középkorú százados ül – UIP-szürke egyenruhában, a gallérján a rangjelzés.
Feláll, amikor belépek.
– Zane – biccent. – Lantos százados. Foglaljon helyet.
Leülök vele szemben. Az kijelzőn előtte már ott látszik egy dosszié: az én dossziém. Fotó, alapadatok, katonai múlt, jelenlegi szerződéses státusz.
– Elolvastam az előzetes jelentését a Kask-ügyről – kezdi. – Szeretném, ha röviden, a saját szavaival elmondaná még egyszer. Különösen a tűzharc előtti eseményeket és a reaktorhűtő… módosítását illetően.
– Négy nap követés – foglalom össze. – Távolságból tartottam őket, amíg a Korvani–perem egyik holdján találkoztak egy másik hajóval. Amikor dokkoltak, árnyékba húzódtam, közel mentem, felszálltam a hajójukra. Próbáltam tárgyalni, felajánlottam a megadást, válaszul kaptam három sorozatot és egy kézigránátot.
Lantos sóhajt egyet, és bejegyez valamit.
– A reaktorhűtőbe dobott plazmagránát… – pillant fel. – Nem tartott attól, hogy az egész hold instabillá válik az antianyag robbanástól?
Megrántom a vállam.
– A hajó már így is egy romhalmaz volt. Csak az idő kérdése lett volna, mikor pukkan el valahol. Egyébként meg… – elhallgatok egy pillanatra, aztán befejezem: – Nem nagyon maradt más opcióm.
– Értem – bólint.
Még pár kérdés: pontos időpontok, távolságok, mennyi ideig tartott a tűzharc, látott-e menekülőkapszulát, maradt-e bármilyen életjelet jelző ping a robbanás után.
– Ha Kask túlélte, akkor személyesen megyek bocsánatot kérni tőle – zárom le.
A százados ajka megrándul, valami halvány, cinikus mosoly fut át az arcán.
– A szenzoradatok alapján a Központ vélhetően véglegesített halottként fogja könyvelni – mondja. – De addig is minden ilyen ügy „feltételezett" marad.
– Az én szempontomból mindegy, milyen jelzőt tesznek mellé, ha a jutalom átjön – felelem.
– Erről jut eszembe – koppint az asztalra. – A szenzorlog, a teljes nyers adat? A rendszer jelzi, hogy részleges csatornán már kaptunk valamit, de a kontraktus szerint véglegesítéshez szükséges a hordozó.
– Persze – vigyorodom el.
A kabátom belső zsebéből előhúzom az adathordozót: egy tenyérnyi, lapos, sötétszürke modul, az oldalán UIP-kompatibilis csatlakozóval. Az asztalra teszem, Lantos felé tolom.
– Minden, amit a Noctis látott, hallott, szagolt – mondom. – Plusz az FX30 teljes telemetriája. Ha valaki szellentett egyet azon a hajón, az is rajta van.
Lantos felveszi, a saját termináljába csúsztatja. A kijelzőjén adatfolyam indul, grafikonok, időkódok, térképek ugranak fel.
– Köszönöm – mondja. – Ezzel a Központ már boldog lesz.
– Legalább valaki – felelem.
Pár formalitás még: aláírás egy nyilatkozaton, hogy a jelentés megfelel a valóságnak, hogy nem hallgatok el semmit, ami az UIP érdekeit érinti. Sima jogi maszlag.
– A jutalmat a szokásos csatornán fogják utalni, amint a központi rendszer véglegesíti Kask státuszát – zárja le Lantos. – Ez általában huszonnégy–hetvenkét óra.
– Addig nem vásárolok új fegyvert – jegyzem meg. – Csak nézegetem a kirakatot.
– Ajánlanám az orvosi modult is – teszi hozzá, miközben a tekintete végigfut a mellkasomon. – A mediágy jelentése szerint törött bordákkal érkezett.
– A jelentéseim túl bőbeszédűek – morgom. – De igen, útba ejtem.
Felállok. A bordáim jelzik, hogy nem tetszik nekik ez a hirtelen pörgés, de most már késő.
– Köszönöm az együttműködését, Zane – biccent a százados.
– Én is köszönöm a bizalmat – felelem félig komolyan, félig fáradt gúnnyal, aztán kifordulok az irodából.
Odakint a váróban a hadnagy egy röpke pillanatra rám néz, aztán vissza a kijelzőire. A toborzó poszterek tovább villognak a falon, mintha semmi sem történt volna.
Nekem viszont van egy lezárt melóm, egy függő jutalmam, pár törött bordám – és szabad fél napom Echelonon.
Visszamegyek a liftekhez, de most nem a dokk felé veszem az irányt. A Központi előcsarnok piktogramját bököm meg az érintőpanelen.
A kabin ezúttal oldalirányban indul el, majd egy íves szakasz után kezd felfelé kapaszkodni. Néhány másodperccel később a falak szétnyílnak, a lift ajtaja sziszegve elcsúszik, és én kilépek Echelon szívébe.
Az előcsarnok olyan, mintha valaki egy díszszemlére tervezett volna repteret.
Legalább hatvan–hetven méter széles, hófehér csarnok, a mennyezet olyan magasan húzódik, hogy a felső fénycsíkok már majdnem ködnek tűnnek. A falakon UIP-zászlók lógnak szabályos távolságokban, közöttük bronzszínű emléktáblák hősi nevekkel, dátumokkal, csatákkal.
A csarnok közepén kör alakú medence, benne alacsony, körbefutó szökőkút. A víz fölött hatalmas, holografikus UIP-logó lebeg, lassan forog saját tengelye körül; időnként átvált szektortérképre, aztán vissza a címerre. Körülötte emberek kerülgetik – katonák, tisztek, adminisztrátorok, civil beszállítók. Mindenki siet valahova, mindenki nagyon fontosnak tűnik.
A pultoknál sorok kígyóznak: újonnan érkezők becsekkolnak, engedélyeket, belépőket, ideiglenes kártyákat vesznek fel. A tömegen át járőröző UIP-rendészek lassan haladnak, páncéljukon halk zizegéssel váltakoznak a státuszfények.
Szép. Meg kell hagyni.
Nem állok meg bámészkodni. Elrobogok a holografikus logó mellett, csak egy pillanatra pillantok fel rá – rövid időre megcsillan benne a saját arcom, aztán elnyel a tömeg.
A csarnok jobb oldalán a Belső tranzit jelzései villognak. Nyilak mutatnak lejjebb egy széles lépcsősor felé; a végén peronok nyílnak, mindegyik fölött lebegő holo-táblán útvonalak: Orvosi Központ, Kutatómodulok, Polgári Promenád, Lakógyűrűk.
A peronon sokan várakoznak. UIP-egyenruhák, civil kezeslábasok, pár jobb ruhájú figura, akik valószínűleg valamilyen korporáció képviselői. Egy gyerek a korlátnál ácsorog, és lenéz a mágneses sínre, amíg az anyja idegesen vissza nem húzza.
A kijelző szerint az orvosi központ két megállóra van jobbra. Arra tartó szerelvény érkezik, a levegő enyhén felkavarodik, ahogy a mágneses csőben sikló vonat lefékez a peron előtt.
Az ajtók hangtalanul nyílnak. Belépek a kocsiba.
Odabent tiszta, funkcionalista az egész: hosszanti üléssorok, kapaszkodók, a falakon vészutasítások és stilizált, mosolygó emberkék, akik szerint minden evakuálás egy kellemes séta. A kocsi plafonján végigfutó kijelzőn apró pont jelöli az aktuális pozíciónkat a gyűrűn.
A szerelvény meglódul. Nincs rázkódás, nincs zakatolás – csak egy enyhe, testbe simuló gyorsulásérzet, amit a belső inerciarendszer jórészt kisimít.
– Belső tranzit – jelenti be egy semleges női hang. – Következő megálló: Orvosi Központ.
Nekidőlök az egyik kapaszkodóoszlopnak, és hagyom, hogy a vonat tegye a dolgát.
Az UIP szerződéses papírjai között, valahol a tizedik oldal apró betűs részén ott áll: „Hivatalos szerződésesok számára a katonai orvosi ellátás alapcsomagja térítésmentes."
Legalább egyszer az életben jó érzés azt mondani: ezt most nem én fizetem.
A bordáim egyetértenek.
A szerelvény lassan lassulni kezd, a testem alig érzékelhetően billen előre, aztán egy finom rántás jelzi, hogy a rendszer szerint megérkeztünk. A hangjelzés halk, udvarias csipogás, semmi dráma.
Az ajtók kitárulnak, én pedig a Központi Orvosi Modul előterében találom magam.
Az előtér első ránézésre ugyanolyan, mint minden UIP-kórházé: túl világos fények, túl fehér falak, túl sok ember. A padlón irányvonalak futnak különböző színekben, mindegyik más részleget jelöl – sürgősségi, sebészet, diagnosztika, pszicho, admin. Az emberek nagy része ül: kisebb-nagyobb problémákkal, kötésekkel, karfelkötőkkel, szorongással a tekintetükben.
Néhányan egyenruhában vannak, mások olajos overálban, van, aki csak sima civil ruhában. Egy srác a sarokban a bokáját fogja, egy idősebb tiszt a halántékán levő sebet szorítja egy gézlappal; egy nő csillogó, féloldalas remegéssel kapaszkodik a széktámlába – valószínűleg valami neurológiai mellékhatás egy rosszul időzített ugrásból.
A pulthoz lépek.
– Következő – dobja oda unottan a pult mögött ülő medtech, fel sem nézve a kijelzőjéről.
– Zackary Zane – mondom. – UIP szerződéses. Mellkasi trauma, törött bordák, friss agyrázkódás. Noctis, Alpha négy-hét Hotel Bravo hívójel.
Erre már felnéz. Végigfut a tekintete rajtam, megakad a kabátomon, aztán a nyakamnál lévő azonosítóponton.
– Van érvényes szerződése? – kérdezi.
– Ha nincs, akkor nagyon rossz helyen kérdezi – felelem, és előhúzom a szerződéses-kártyát.
A kártya matt fekete, rajta ezüst UIP-embléma és egy sor apró kód. A pult fölé emelem, a rendszer egy halk pittyenéssel beolvassa a jelét. A medtech kijelzőjén felvillan a profilom, látom a szemében, ahogy a státuszmező zöldre vált.
Egy pillanatra megváltozik a hangja.
– Zane, Zackary… – olvassa. – Hivatalos szerződéses állomány, aktív megbízás, nemrég lezárt Kask-ügy… és FX30-as páncélprotokoll. – Felpillant. – Remélem, a mediágy jelentése nem túloz a bordákkal kapcsolatban.
– Sosem hazudik – mondom. – Legfeljebb nem mond el mindent.
A medtech bólint, megérint néhány ikont.
– VIP-ellátás jár az ön kategóriájában. Kérem, fáradjon át balra, a kék vonalat kövesse. VIP-váró, kettő–kettes ajtó. Ott külön hívják majd diagnosztikára.
Oldalra sandítok. A sima váróban ülők közül néhányan elkapják a tekintetüket, mások nem is figyelnek. A legtöbbjüknek van elég baja saját magával.
– Kösz – biccentek, és elindulok a kék vonal mentén.
A VIP-váró ajtaja előtt egy rövid folyosó vezet el egy üvegezett részleg felé. Az ajtó fölött holo-felirat lebeg: „Prioritás-ellátás – szerződéses és tiszti állomány".
Az ajtó hangtalanul nyílik. Odabent kisebb tér fogad, kevesebb szék, jobb anyagok, kevesebb zaj. Üres, rajtam kívül senki. A falon a szokásos tájékoztatók, de itt már nem villognak reklámok a polgári klinikáknak.
Leülök az egyik, vállalhatóan puha székre. A bordáim tiltakoznak, aztán lassan beletörődnek.
Most már csak arra várok, hogy valaki megmondja: mennyire volt rossz ötlet túlélni ezt a napot.
Az egyik oldalsó ajtó kattan, majd résnyire nyílik. Egy fej bukkan ki rajta.
– Zane Zackary? – kérdezi egy női hang.
– Attól függ, kér-e pénzt – felelem automatikusan.
Az ajtó most már teljesen kinyílik. A küszöbön egy doktornő áll.
Húszas évei vége felé járhat. Fekete bőr, rövid, göndör haj, a fejéhez simuló, mandula alakú, sötét szemek; az UIP orvosi fehér köpeny alatt vékony testalkat, mozdulatai pontosak, takarékosak.
A névkitűzőjén: Dr. Isa M. Kader – UIP MedCorps.
– Nyugodjon meg, nem pénzt kérek – mondja. – Csak azt próbálom kideríteni, mennyire akarja még használni ezt a testet a következő években.
– Elvileg a szerződésem végéig – állok fel óvatosan. – Onnantól csak hobbiból.
Féloldalas mosolyt kapok válaszul.
– Akkor fáradjon be, Mr. Zane.
A vizsgálóhelyiség belülről pont olyan, mint amilyennek elképzeltem: kevesebb káosz, több gép. A falakon monitorok, a sarokban automata gyógyszeradagoló, a mennyezeten íves sínről lógó szkennerfejek.
Középen egy diagnosztikai pult: olyan, mint az én mediágyam a Noctison, csak nagyobb, vastagabb rétegekben telepakolva érzékelőkkel, és valószínűleg tízszer annyiba kerül, mint az egész hajóm.
– Kérem, vetkőzzön le alsóneműig, és feküdjön fel – mondja Isa, miközben a terminálja fölé hajol. – A páncél telemetriáját már megkaptuk, de szeretném látni, mit mond a teste arról, amit maga letagad.
– Nem szokásom letagadni – tiltakozom, miközben óvatosan kibújok a kabátból, csizmából, nadrágból. – Maximum nem panaszkodom.
– Ez fordításban annyit jelent, hogy letagadja – feleli.
Felfekszem a pultra. A felület hűvös, de pár másodperc múlva mintha a testem hőmérsékletére állna be. A fejem fölött a szkennerfejek finoman elmozdulnak, halk kattanások jelzik, hogy a rendszer kalibrál.
Isa pár ujjmozdulattal elindítja a mérést. Kékes fény fut végig rajtam, a monitoron réteges képződmények, csontok, szervek, sűrű adatsorok jelennek meg.
– Szóval… – kezdi, miközben a kijelzőt nézi. – A mediágy jelentése szerint legalább két bal oldali borda törött, részleges repedések a szegycsont közelében, friss zúzódások a mellkasi izmokban. Agyrázkódás, de vérzés nélkül. Ez stimmel?
– Ha azt mondja, akkor igen – felelem. – Én csak annyit tudok, hogy fáj.
– A fájdalom ezúttal kivételesen hasznos információ – jegyzi meg. – Mikor történt pontosan a sérülés?
– Körülbelül tizenkét órája – gondolkodom el. – Kask hajója fölött, zuhanni egy hold felé. A hajója robbant, én rossz helyen voltam.
Biccent, beüt pár adatot.
– Stimek? – kérdezi aztán, és felpillant rám.
Először reflexből hazudnék, aztán eszembe jut, hogy a páncél telemetriája is nála van.
– Egy injektor a combba a hajó után – mondom végül. – Fájdalomcsillapító–regeneráló keverék. Standard szerződéses-cucc.
Isa szája sarka lefelé mozdul.
– A log szerint nem ez volt az első az elmúlt harminc napban.
– Nem is az első megbízásom volt – vonok vállat, amennyire a bordáim engedik.
Most már teljesen rám néz. A tekintete nem kemény, inkább olyan, mint egy tanáré, aki már százszor látta ugyanezt a makacsságot.
– Mr. Zane – mondja lassan –, a stimuláns–regeneráló keverékek rövid távon csodát tesznek. Gyorsabb gyógyulás, kevesebb fájdalom, több meló. Hosszú távon viszont…
– Függőség – vágok közbe. – Tudom a szöveget.
– Nem csak az – rázza meg a fejét. – A keringési rendszert túlterhelik, a csontregenerációs ciklusokat megzavarhatják, és gyulladásos folyamatokat hagynak maguk után. Magyarul: most lehet, hogy keménynek érzi magát, de negyvenévesen egy rossz nap egy ültő helyében fog elpattanni a bordája…
– Feltéve, hogy megélem a negyvenet – vágok közbe.
– Én ebből élek, hogy ezt megpróbáljam elérni önnél – feleli szárazon. – Szóval, javaslat: a következő hetekben nulla stimmelés. Csak alapfájdalom-csillapítás, fizioterápia, és pihenés. Legalább két napig semmi nagy terhelés, semmi páncél.
Felhorkanok.
– A szerződésem szerint két napon belül új melót kaphatok.
– A testén lévő sérülések szerint meg két napig örülhet, ha zavartalanul tud levegőt venni – vág vissza. – Válasszon.
Elhallgatok. Nem azért, mert igaza van – bár van –, hanem mert tudom, hogy úgyis csak félig fogom betartani, amit mond.
– Rendben – adom meg magam végül és teszem fel a kezem. – Két napig semmi páncél. Vagy legalábbis csak nagyon vékony.
– Ezt most úgy veszem, hogy viccelt – néz rám komolyan, aztán felsóhajt. – Felírok egy kontrollt három nap múlva. Ha addig úgy dönt, hogy mégis meg szeretné tartani a mellkasát egy darabban, eljön.
– Ha élek, itt leszek – mondom.
– Jó kezdés.
Visszafordul a terminálhoz, miközben a diagnosztikai pult lassan leáll, a fények halványulnak.
– Öltözzön fel. A fájdalomcsillapítót elektronikusan küldöm a hajóra. És…
– Igen, tudom – sóhajtok. – Álljak le a stimekkel.
– Örülök, hogy legalább egyszer nem nekem kellett kimondanom – feleli.
Ha nem fájna ennyire minden lélegzetvétel, talán még nevetnék is.
Isa még egyszer végigfut a szemével a monitoron, aztán elgondolkodva összefonja a karját.
– Van egy gyors opció – mondja végül. – Nem csodaszer, de legalább nem fog minden levegővételnél úgy érezni, mintha belülről rugdosnák a bordáit.
– Hallgatom – felelem óvatos optimizmussal.
– Lokalizált csontregeneráló protokoll – magyarázza. – Stabilizáljuk a töréseket, összefuttatjuk a repedéseket egy gyorsított mezővel, plusz egy kis ipraxolin közvetlenül a sérült szakaszokra. Nem teljes gyógyulás, de harminc perc után a mellkasa a mostanihoz képest csodának fog tűnni.
– Mellékhatások? – kérdezem.
– Enyhe láz, fáradtság, esetenként zsibbadás – sorolja. – És ha ezután is stimekkel tolja meg, a keringése rám rohad. Szóval csak akkor csináljuk, ha komolyan gondolja, hogy legalább pár napig visszavesz.
Elgondolkodom. A Noctis fél g-jében valahogy túléltem volna ezt így is, de Echelon egy g-je már most is minden lépésnél belém mar.
– Csináljuk – bólintok. – Legyen csoda mellékhatásokkal.
– Csodát nem ígérek – mondja. – Csak azt, hogy nem fog minden köhintésre elájulni.
A diagnosztikai pult mellől kicsúszik egy másik egység: alacsonyabb kapszula, félig átlátszó burkolattal. Isa odabök a felnyíló fedélre.
– Feküdjön bele, karokat a test mellé. Nem kell megijedni, ha melegnek érzi majd – az a mező.
– Ha hideg lenne, azon lepődnék meg – zsörtölődök, de engedelmesen átfekszem.
A kapszula lezárul fölöttem. A belső felület halványan derengeni kezd, a bordáim körül furcsa, mélyre hatoló, tompa meleg terül szét. Finom injektorok érnek a mellkasomhoz, alig érzem, ahogy az ipraxolin bekerül, aztán a fájdalom átvált valami furcsa, fáradt zsibbadásba.
Harminc percig a plafont nézem, és azon gondolkodom, hogy ez még mindig jobb, mint zuhanni egy hold felé.
A kapszula végül halk kattanással kinyílik. A mellkasom még mindig sajog, de már nem az a pengeéles, minden mozdulatra belehasító fájdalom – inkább tompa, fáradt szorítás.
– Óvatosan – figyelmeztet Isa, amikor felülök. – A regeneráció elindult, de még azért nem beton. Ha most fejjel rohan a falnak, újrakezdhetjük.
– Ma már eleget találkoztam a falakkal – felelem. – Mostanra kezdem kerülni.
Isa közelebb lép, a homlokomra pillant.
– A fejsérülését is rendbe tesszük, mielőtt elengedem – jelenti ki. – Nem szeretem, ha a pácienseim vércsíkot húznak maguk után a folyosón.
A vizsgáló egyik sarkában eddig csak dísznek tűnt egy kisebb robotkar-rendszer, most életre kel: a karok kitapogatják a pozíciómat, fejem fölé igazodnak. Isa egy steril kendőt tesz a seb köré.
– Helyi érzéstelenítés, bőr alatti zárás – mondja. – Nem fog sokáig tartani.
A robot finom, tűszerű eszközeivel dolgozik. Alig érzek valamit, csak enyhe húzást, ahogy a bőr a homlokomon összehúzódik, majd egy lágy meleg fény simít végig a varrat vonalán.
– Hegminimalizáló lézer – magyarázza Isa. – Ha szerencséje van, csak egy halvány vonal marad. Mondjuk azt, hogy stílusos.
– Azt hittem, a sebhelyek adják a stílust – jegyzem meg.
– A makacs túlélés adja – javít ki. – A sebhelyek csak a statisztika.
A robotkarok visszahúzódnak, Isa még egyszer végigfuttat egy kézi szkennert a fejemen, majd lehalkítja a monitorokat.
– Ennyi volt – mondja. – Mellkasa stabilizálva, fejsebe zárva. Fájdalomcsillapító recept a hajón, stimek tilos, pihenés ajánlott. Kérdés?
– Igen – bólintok. – Hol találok itt egy tisztességes kávét, ami nem hűtőfolyadék ízű?
Elmosolyodik.
– Polgári promenád, harmadik szint, „Blue Orbit". Mondja, hogy Isa küldte. Talán kap egy normális adagot.
– Maga a legjobb dolog, ami ma történt velem – mondom.
– Ez sokat elárul a napjáról – feleli szárazon. – Tűnjön innen, mielőtt még kitalálok magának valami újabb vizsgálatot.
Felöltözöm. A mellkasom még nehéz, de már nem lázad minden mozdulat ellen. Amikor leugrok a pult lépcsőjéről, a bordáim csak tiltakozóan morgolódnak, nem ordítanak.
Ez már haladás.