Felkészülés

Félálomban vagyok, amikor finoman kattan a pilótafülke ajtaja. A fejemben még ott zúg az FTL-ugrás mély, tompa moraja – az a fajta aláfestés, amit az ember egy idő után észre sem vesz, csak ha hirtelen megszűnik. Nem akarok beszélni. Elég volt mára a fecsegésből, a jelentésekből, a politikai ködből. Pihennék végre; az utóbbi napok sűrű eseményei szépen lecsiszolták az idegeimet. A zuhany jó meleg volt, az legalább egy kicsit helyre tette a lelkemet.
Leela belép a félhomályos kabinba. A padló menti kivezető fénycsík halvány, meleg fénye lebeg a levegőben, épp annyi, hogy ne verjük szét a fejünket a sarkokban. Nem szólít meg – valószínűleg azt hiszi, alszom. Igazából rám se néz. Odalépked a kiskonyháig, iszik az egyik steril fali csőből, aztán a szekrényéhez fordul és matatni kezd benne.
Lerúgja a bakancsát, az tompán puffan a padlón. Lassan leveszi a zubbonyt, majd a nadrágját is, precíz, gyakorlott mozdulatokkal összehajtja őket, és beteszi a szekrénybe.
Fordul a fal felé.
Nem nézem. Nem az az oka, hogy nem tetszik, amit láttam – de van egy határ, amit akkor is érdemes tartani, ha épp ugyanabban a konzervdobozban utazunk a torz térben. A szakma nem tűri a bonyodalmakat, és én nem vagyok az a fajta, aki beleszalad olyanba, aminek az útközepén nem látja a végét.
Elindul a zuhany felé. Hallom, ahogy az ajtó finoman a helyére csúszik mögötte.
Jobb, ha alszom.
A nők nem igazán részei az életemnek. Pár futó kalandot leszámítva nem volt kapcsolatom, és nem is akarok – ezzel a munkával nem való. Túl sok a távolság, a hazugság, a hirtelen irányváltás. Most is a melóra kellene koncentrálnom. Mendosa, a pénzmozgások, a dokk…
A zuhany halk zúgása lassan elhal a háttérben. A Noctis odakint tovább siklik a torz térben.
Már majdnem sikerül visszanyomni a gondolataimat az ügy szálaihoz, amikor a priccsen önkéntelenül megmozdulok. A fájdalom belenyilall az oldalamba, a mozdulat inkább rándulás, mint kényelmes fordulás.
– Ugye nem alszik? – hallom meg a hangját a hátam mögül.
Sóhajtok, és felülök a priccsen. A bordáim tiltakoznak, de most már mindegy.
– Miből gondolja? – kérdezem rekedten.
Leela a szekrényajtó előtt áll, már teljesen felöltözve. A szürke kezeslábas elegánsan áll rajta, a nedves hajából néhány szőke tincs a vállára tapad. Karba tett kézzel néz rám, a tekintetében se szemrehányás, se flört – csak ténymegállapítás.
– Amikor bementem a zuhanyba, kifelé feküdt – mondja nyugodtan. – Most meg befelé. Törött bordával senki nem forgolódik álmában.
Egy másodpercig nézzük egymást. A kabin csendje köztünk feszül.
– A hajó kicsi – vonom meg a vállam, amennyire a bordáim engedik. – Nem lehet mindent elrejteni.
Leela szája sarkában alig észrevehetően megrándul valami, ami lehetne mosoly is.
– Nem is kérem – feleli. – Csak jó tudni, mikor van ébren az ember társa. Különösen, ha együtt megyünk kihallgatni valakit, aki miatt felrobbant egy fél dokk.
Igaza van. A pillanat kínossága lassan visszahúzódik a háttérbe, helyére beül a szakma rutinja.
– Rendben, Carlson – mondom. – Ébren vagyok. Beszéljünk Mendosáról, de… nem tegeződhetnénk? Megkönnyítené az életem, ha nem úgy beszélgetnénk, mintha a felettesem lenne.
Egy pillanatra elhallgat. Lassan leengedi a karját, a fejét enyhén oldalra billenti.
– Most komolyan, itt, zuhany után akar protokollt váltani? – kérdezi, és a szemében átfut valami, ami nagyon közel van a mosolygáshoz.
Vállat vonok, amennyire a bordáim engedik.
– Ha már össze vagyunk zárva, jó lenne, ha nem a hadműveleti szabályzat feküdne közöttünk – felelem. – Szerződéses vagyok, nem kadét.
Ezen tényleg elmosolyodik, bár csak egy halvány árnyalatnyit.
– Jó. Rendben – mondja. – Tegeződhetünk. De szolgálatban, mások előtt marad a magázás. Nem szeretem, ha azt hiszik, bratyizom az informátoraimmal.
– Informátor, mi? – felhúzom a szemöldököm. – Azt hittem, alváshiányos sofőr vagyok.
– Jelenleg te vagy az egyetlen, aki ennyire jól ismeri ezeket a peremállomásokat, és van saját MI-je, aki nem a parancsnokságnak dolgozik – von vállat. – Ez nálam „prémium forrás" kategória.
– Szóval… Zack – javítom ki félig magamat, félig őt. – És te meg akkor Leela.
– Megteszi – bólint. – Most pedig vissza Mendosához.
Leül a velem szemben lévő lehajtható székre, maga alá húzza a lábát, és a csuklóján finom mozdulattal életre kelti a kijelzőt. A kabin félhomályában halvány fényfolt jelenik meg az arca előtt: Mendosa dossziéja.
– Harminchat éves, informatikai altiszt, logisztikai hozzáférésekkel – sorolja. – Három éve az Echelonon, tiszta fegyelem, semmi balhé. Aztán hirtelen jön több nagyobb összeg, mind tiszta útvonalon, de olyan cégektől, akik papíron nem léteznek.
– Klasszikus szürke ember – mondom. – Pont azért veszélyes, mert senki nem veszi észre, hogy létezik, amíg fel nem robban körülötte valami.
– Pontosan – bólint. – És most az a dolgunk, hogy rávegyük, beszéljen, mielőtt valaki más éri el.
A Noctis finoman megremeg körülöttünk, ahogy korrigál a hajtómű. A műszerek halk zümmögése emlékeztet rá, hogy már jó ideje FTL-ben suhanunk Lavonton felé.
– Oké – szólalok meg. – Ráállítom STELLÁt, hogy szedje szét Lavontont. Pontosabban, hogy hol lehet Mendosa.
– Parancs rögzítve – jelzi STELLA a hangszórókból. – Newport városi kamerarendszer feltérképezése folyamatban.
Nem kell külön magyarázni neki a helyzetet. Hallom, ahogy hátul a processzorházban felpörögnek az elektronok: STELLA először a nyilvánosan elérhető forgalmi kamerákat tapogatja le, aztán beletúr a helyi biztonsági vállalat gyengébben védett külső szerverébe. A portok egyenként nyílnak meg, az adatfolyamok csatornázódnak be a Noctis hálózatába.
– Hozzáférés: Newport kikötői szekció, kaszinónegyed pereme, űrlift-csarnok – jelenti STELLA. – Arcfelismerő protokoll aktív. Ha Mendosa átment valamelyik kamerán az elmúlt negyvennyolc órában, meg fogjuk találni.
– Tartsd melegen – mondom.
Lavonton nem az a hely, ahol az ember csak úgy berepül egy körre. A bolygó légterében teljes repülési tilalom van a vendégek nyugalma érdekében – legalábbis a hivatalos szöveg szerint. A valóság inkább az, hogy így minden mozgás egyetlen garaton megy át.
– Mindenki csak egy úton juthat le a felszínre – mondom félhangosan, inkább magamnak, de Leela is hallja. – Az űrliften.
Geostacionárius pályán lebegő óriási űrbázis és dokk a felső végén, alul pedig Newport városa, a szál másik vége. Fent érkeznek a jachtok, a transzportok, a konténerek, odafent pecsételnek, ellenőriznek, szűrnek. Lent meg a fényes homlokzat, ahol a kreditet el lehet égetni, amíg tart.
– Szép, zárt rendszer – jegyzi meg Leela. – Egy cső, amiben mindenki átfolyik. Ha valaki le akar jutni, átmegy az űrliften. Ha fel akar jönni, szintén. Kényelmes.
– Meg nekünk is – felelem. – Ha Mendosa tényleg szabadságra jött, akkor vagy fent rejtőzik az állomáson, vagy lent hever valami luxuságyon Newportban. Más opciója nincs.
– Elsődleges célpontok azonosítva – szól közbe STELLA. – Lavonton Orbital: VIP-dokkok, privát szektor. Newport: tengerparti rezort-övezet, kaszinónegyed. Mindkét hely rendelkezik olyan árnyékos zónákkal, ahol egy tizedes könnyen el tud tűnni, ha elég pénze van.
– Szóval szűkítünk – nézek Leelára. – Először megtaláljuk, melyik végén lóg a kötélnek, aztán jöhet a kihallgatás.
– És reméljük, hogy előbb érünk oda, mint az, aki fizette – teszi hozzá halkan.
Nem válaszolok. Nincs mit. Csak hallgatom a Noctis halk zümmögését, és várom, hogy a csillagok torz fénye mögött végre felvillanjon Lavonton neve a kijelzőkön.
– Azt hiszem, ideje lenne valamit vacsorázni – szólalok meg végül. – Ha odaérünk cirka hat-hét óra múlva, nem nagyon lesz időnk kajálgatni.
Lassan felállok, a bordáim kis nyilalással emlékeztetnek állapotukra. A kiskonyha felé araszolok, megkapaszkodom a felső kapaszkodóban, és kinyitom a kajás szekrényt. Tasakok rendezett sora néz vissza rám, színes, vidám címkékkel, amik még véletlenül sem hasonlítanak arra, ami ténylegesen bennük van.
Leemelek párat, és hangosan olvasni kezdem a feliratokat.
– „Fehérjedús marharagu – kolónia-stílus"… „Mediterrán zöldséges tészta – ízprofil, nem garancia"… „Csípős csirke curry – 3-as kapszaicin fokozat"… – sorolom. – Szóval mondd csak, Leela, melyik tetszene?
– Bármi, ami nem lila, és nem kell hozzá műanyag kés – feleli az ágy széléről. A hangja fáradt, de van benne egy leheletnyi humor.
Felmutatom a marharagut és a curryt.
– A marharagu legalább próbál úgy tenni, mintha valódi állatból készült volna – jegyzem meg. – A curry meg garantáltan elfeledteti, hogy mi történt az Echelonon. Legalábbis egy időre.
Egy pillanatig gondolkodik.
– Legyen a marharagu – mondja végül.
Elvigyorodom, és két tasakot bedobok a falba süllyesztett melegítőnyílásba. A Noctis halkan zümmög körülöttünk, a készülék jelzőfénye pedig komótosan vált zöldre.
– Tudod – szólal meg Leela, miközben a melegedő ételeket figyeli –, egy ideig azt hittem, a fronton etetik a legrosszabb dolgokat az emberrel. Aztán találkoztam az FTL-kompatibilis menüvel.
– A front az tudod.. az legalább valóságos – felelem. – Itt meg minden vákuum-steril, tasakos és újramelegíthető. Még a problémák is.
Kivesszük a tasakokat, és leülünk egymással szemben – ő a lehajtható székre, én vissza a priccs szélére. A gőzölgő marharagu szaga meglepően vállalható.
– Egészségünkre – emeli fel a sajátját.
– A bordáimra – javítom ki, és hozzáérintem a tasakomat az övéhez.
Néhány percig csak csendesen eszünk. A kabinban újra beáll az a furcsa, átmeneti nyugalom, ami két balhé között mindig ráül az emberre. A távolban a hajtómű egyenletesen dorombol, és valahol odakint Lavonton lassan nőni kezd a szenzorok horizontján.
– Meséld már el nekem azt a pingpongbalesetet – szólal meg egyszer csak Leela. – Furdal a kíváncsiság.
Félreáll a falat a torkomon. Leteszem a tasakot, beletelik egy-két másodpercbe, mire összekaparom a hangomat.
– Semmi extra – felelem aztán, mintha csak az időjárásról beszélnénk. – Csak felrobbantottam egy kézigránáttal egy antianyag-fúziós reaktort orbitális pályán, aztán kiugrottam az űrbe.
Felvonja a szemöldökét.
– Ez nálad a „semmi"? – kérdezi. – Elég sajátos definíciója egy pingpongbalesetnek.
Megvonom a vállam.
– Rossz labdamenet, rossz társaság – mondom. – Hosszú történet.
Egy darabig csak néz. Nem faggat tovább azonnal, de látom rajta, hogy elraktározta magának a részletet.
– Rendben – bólint végül. – Kezdésnek ennyi elég. Majd Lavonton után visszatérünk rá.
Egy darabig csendben kanalazunk tovább.
– Leela – szólalok meg végül. – Te tulajdonképpen mit keresel itt?
Felnéz a tasakból, szemöldöke kicsit összefut.
– Hogy érted? – kérdez vissza.
Megrázom a fejem.
– A papírt láttam. Nem így értem. Hogy lettél hírszerző? Egy ilyen hajón, egy ilyen üggyel.
Egy pillanatra elhallgat. Leteszi a tasakot, ujjai a peremén pihennek.
– Ó… – sóhajt. – Hát ez egy nagyon hosszú történet, tudod.
– Nem erőltetek semmit – emelem meg kicsit a saját adagomat. – De legalább hat óránk van még beszélgetni Lavontonig, és elég unalmas itt a falat bámulni.
Elmosolyodik, most először igazán, őszintén.
– Jó. Akkor kezdjük az elején – mondja halkan.
– Az apám Carlson ellentengernagy – kezdi végül. – A Sol-flotta egyik tisztje. Aki kicsit is követi a belső híreket, legalább egyszer már hallotta a nevét.
Bólintok. A név ismerős, de eddig nem kötöttem hozzá.
– Volt egy bátyám is – folytatja. – Natan. Három évvel volt idősebb nálam. Amíg el nem vitték.
Nem szólok közbe. A hangjában van valami, amit jobb nem megtörni.
– Gyerekkoromban – mondja – elrabolták. Apámat zsarolták vele. Hírszerzési adatokért, flottamozgásokért, belső kódokért. Valami maffia, akiket akkor még nem mert senki hangosan maffiának nevezni, mert túl sok pénzük volt és túl jó ügyvédeik.
Leela elnéz mellettem, mintha a Noctis falán túl, valami egészen másik kabint látna maga előtt.
– Az öreg nem adott át semmit – folytatja. – Egy sort sem, egy kulcsot sem. Azt mondta nekem később: ha egyszer elkezd engedni, soha nem állnak meg. A rendszernek működnie kell, különben mind meghalunk. Szép elv. Csak közben a fiatalabbik gyereke maradt csak mellette. Natant nem sikerült megmenteni.
A marharagu hirtelen nehezebbnek tűnik a kezemben. Leteszem a tasakot.
– Azután az apám nem akart a hadsereg közelébe engedni – mondja. – Sem oda, sem máshova ahol egyenruhát kell viselni. Civil egyetemet szánt nekem, valami nyugis pályát, ahol még véletlenül sem lövöldöznek. Legalábbis így képzelte.
Egy halvány, keserű mosoly játszik át az arcán.
– Tizennyolc voltam, amikor leléptem otthonról. Bejelentkeztem a hírszerzéshez. Végigcsináltam mindent, amit kértek, és még pár dolgot, amit nem kértek, de jól jött nekik. Egyszerű volt a logika: ha elég jó vagyok, soha többé nem fordulhat elő az, ami velünk történt.
Most rám néz. A tekintetében ott van az a fajta fagyos fény, amit csak olyanok szemében látsz, akik megtörtek, de felálltak belőle.
– Különösen gyűlölök minden terroristát és maffiózót – teszi hozzá halkan. – Nem elvi szinten. Személyesen. Nincs velük alku, nincs „megértjük a motivációt". Csak kockázat és célpont.
– Ezért ülsz most a hajómon – mondom. – Mert valaki felrobbantott egy dokkot, és nagyon úgy néz ki, hogy valaki mást próbálnak megtenni bűnbaknak.
– Ezért ülök most a hajódon – bólint. – És ezért fogom addig húzni Mendosát az asztalon, amíg ki nem mondja, ki fizetett neki.
Pár másodpercig csak a hajtómű egyenletes zúgása tölti be a kabint.
– Rendben – mondom végül. – Akkor te a családi tragédiát hoztad, én meg a pingpongbalesetet. Elég erős kezdés.
Erre most tényleg elneveti magát, röviden, halkan.
– Majd összevetjük a jegyzeteket, ha túléltük Lavontont – feleli.
Már épp lenyelném a következő falatot, amikor újra megszólal.
– És te? – kérdezi. – Hogy lettél fejvadász, Dupla?
Megáll a kezemben a tasak.
– Dupla? – nézek rá. – Honnan tudod ezt?
Leela csak vállat von.
– A beceneveket is ismerjük, Zack – mondja. – Nem gondoltad, hogy ez ne lenne ott a képed mellett?
Elhúzom a szám.
– Azt hittem, ez csak pár régi megbízó hülye poénja – mondom. – Nem gondoltam, hogy felkerült a hivatalos papírokra is.
– Nem a papírokra – rázza a fejét. – De tudod, szerintem nem véletlen küldtek engem erre a hajóra. Nagyjából tisztában vagyunk az összes jobb fejvadászunk munkásságával. Tudom, hogy te nem igazán szoktál hibázni.
Egy darabig csak nézem. Nem tudom eldönteni, hogy ez most dicséret, fenyegetés, vagy mindkettő egyszerre.
– Szóval a flotta hírszerzése rám tette a tétet – összegzem végül. – Egy antianyag-reaktoros pingpongmeccs túlélőjére.
– Egy ellentengernagy lánya is ráült a dologra – teszi hozzá halkan. – Ne szúrd el, Zack.
Leela azonban nem engedi el a témát.
– Szóval… hogy lettél fejvadász? – kérdezi.
Egy darabig csak nézem a kezemben tartott, félig üres tasakot.
– Nos… árva voltam – szólalok meg végül. – Az UIP tulajdona. Tizenhat évesen beléptem a seregbe. Úgy gondoltam, az sem szarabb, mint az árvaház.
Elmosolyodom, de ebben nincs sok vidámság.
– Aztán huszonöt évesen arra jutottam, hogy de, szarabb – folytatom. – És talán ideje lenne a saját lábamon állni. Csak épp addigra egy dologhoz értettem igazán: embereket eltenni az útból. Úgyhogy összekötöttem a kellemeset a hasznossal.
A szüleim halálát nem teszem hozzá. Nem tartozik a feladathoz.
– A hadsereg után maradt egy rakás rutinom, egy csomó rossz emlékem, és néhány ember, aki hajlandó volt fizetni azért, hogy a problémáik véletlen balesetek formájában oldódjanak meg – zárom rövidre. – Innen egyenes út volt a szerződéses-lét. A „Dupla" meg valahol a harmadik félresikerült akció környékén ragadt rám.
Elfordítom a fejem, visszanézek a műanyag falpanelek fehérségére.
– Nem szép történet, de legalább egyszerű – teszem hozzá.
– Elég őszinte – feleli halkan.
Nem válaszolok. Odakint a csillagcsíkok tovább állnak mozdulatlanul a feketeségben, mi pedig haladunk a saját pályánkon.
Bekanalazom az utolsó adag marharagut, a tasak oldala már csak langyos. Félretolom, aztán óvatosan felállok. A bordáim tiltakoznak, de mostanra már ismerem ezt a fajta fájdalmat.
A kiskonyha felé sétálok, és a használt zacskót bedobom a falba süllyesztett szemétgyűjtő nyílásba.
– Na – fordulok vissza Leelához –, ha végeztél, álljunk neki előkészíteni a felszerelést. Nem mehetünk harci páncélban, túl feltűnő lenne. De fegyvertelenül sem.
Leela leteszi a saját tasakját, gondosan összenyomja, mielőtt ő is eldobja.
– Civil fedés – bólint. – De olyan civil, aki nem hal bele, ha valaki rosszat kérdez tőle egy sikátorban.
– Pont erre gondoltam – felelem. – Könnyű testpáncél a ruhák alatt, kompakt oldalfegyver, semmi látványos. Newportban és az orbitálon is kiszúrják a keménykedő turistákat.
– És azokat is, akik nagyon próbálnak beolvadni – teszi hozzá. – Megtaláljuk az arany középutat.
Bólintok.
– Akkor nézzük, mit tudunk magunkra aggatni – mondom.
Átmegyünk a taktikai szobába. A helyiség kicsi, funkcionális: falra szerelt rögzítőkeretek, összecsukható asztal, a sarokban kompakt fab-egység halkan szuszog. A fegyverszekrény ajtaja ujjlenyomatra nyílik, belül rendezett sorokban pihennek a játékaink.
Végigfuttatom a tekintetem a kínálaton, aztán egy alsó polcra bökök.
– Kompressziós pisztolyok – mondom. – Kisméretű, csendes, nem tépi szét a falat, csak az embert.
Leela leakaszt egyet, a markolatot próbálgatja.
– Élő szövetre kalibrálva – jegyzi meg.
– Egy tár ötven lövés – teszem hozzá. – Harminc méterig megbízható. Utána már csak imádkozni lehet.
– Jó lesz – bólint. – Két tartaléktár, és nem fogok panaszkodni.
– Ugyanezt viszem – nyúlok a szomszéd fegyverért. – Ha valamelyikünk kifogy, legalább nem kell gondolkodni a cserén.
Miután megvannak a pisztolyok és a tárak, a páncélszekcióhoz lépünk. A level 1-es könnyű mikropáncelek úgy lógnak a rúdon, mint valami fekete aláöltözetek.
– Olyan vékony, mint egy plusz réteg ruha – mutatok az egyikre. – Lövedék ellen csak korlátozottan véd, de a legtöbb kézifegyver első találatát tompítja.
Leela végigsimít az anyagon.
– Felvesszük a civil ruhák alá – mondja. – Így abszolút nem tűnik fel.
– Pont ez a lényeg – húzok le én is egy szettet.
A sarokban álló fab-egységhez lépek, bepötyögök pár parancsot.
– Mit csinálsz? – kérdezi Leela.
– Két diszkrét fülest nyomtatok – felelem. – Kéz nélkül tudunk beszélni, zárt csatornán. Ha a helyi biztonsági felvételek visszanézik, akkor is csak két turistát látnak, akik néha a semmibe motyognak.
– Belső STELLA-linkkel? – vonja fel a szemöldökét.
– Titkosított hop-on hop-off – bólintok. – Ha nagyon nagy a gáz, ő is be tud csatlakozni, de alapból csak mi ketten.
Ahova megyünk, ott az UIP-nek nincs sok szava. Lavonton papíron a Protectorate része, a gyakorlatban viszont a legnagyobb cégkonzorciumok birtokolják a bolygót. Saját biztonsági cégekkel, saját szabályokkal, saját börtönökkel.
– Kint ők döntik el, ki a terrorista és ki az „üzleti kockázat" – morogja Leela, mintha a gondolataimban olvasna. – Az UIP csak akkor érdekes nekik, ha valaki rálő valamelyik igazgatójukra.
– Vagy felrobbant egy dokkot, ahonnan a vendégeik érkeznek – teszem hozzá.
Felvesszük a páncélt. A pisztolyok a váll- és deréktokokba kerülnek, a tárak a belső zsebekbe.
Most jön a kötözés.
– Oké, ez megvan – mondom. – De mégis milyen civil ruhát kéne felvenni? Nem voltam nyaralni… húsz éve. Vagyis igazából sosem.
Leela felém fordul, féloldalas mosollyal.
– Ezt bízd rám – feleli. – Te csak ne vedd fel azt a három egyenruhát, amit eddig láttam rajtad.
A sarokban álló fab-egységhez sétál, beüti a saját hozzáférését, és valami elegánsabb menüt hív elő, mint amit én szoktam. A kijelzőn sziluettek, szabásminták, anyagtextúrák futnak végig.
– Newport – mormolja. – Tengerpart, kaszinók, üzleti vacsorák. Nem katonai övezet. Lazán pénzes, kicsit túlzó.
– Ez utóbbihoz értek – jegyzem meg.
Leela rá sem néz, csak végigsimít az egyik sziluetten.
– Ez jó lesz – mondja. – Fehér ruha, miniszoknya, semmi hivalkodó minta. Ha melléteszünk egy pár magassarkút, mindenki azt fogja hinni, hogy valami vállalati vendégprogramra érkeztem.
– És nem halsz bele, ha futni kell benne? – kérdezem.
– Ha futni kell, az azt jelenti, hogy valamit már nagyon elrontottunk – feleli. – De igen, tudok magassarkúban futni.
Átvált férfisziluettre.
– Neked valami ilyesmi – mutat a kijelzőre. – Szürke sportzakó, sötét nadrág, letisztult póló. Elég elegáns, hogy ne nézzenek randalírozó zsoldosnak, elég laza, hogy ne nézzenek bankárnak.
– És elég tág, hogy elférjen alatta a páncél – teszem hozzá.
– Pontosan.
Beállítja a méreteket, aztán elindítja a nyomtatást. A fab-egység belsejében fények villannak, a gép lágyan zúgni kezd.
– Amíg ezek elkészülnek – fordul felém –, kötünk egy kompromisszumot.
– Már megint? – kérdezem.
– Te nem játszod el a halhatatlant – közli. – És én megnézem a bordáidat, mielőtt ráhúzol még egy réteg ruhát.
– Az állomáson már megnézték – mondom. – Csontregeneráló protokoll, a szokásos. Isa doktornő szerint rendben vagyok.
– Tudom, benne volt az aktádban – feleli. – De az állomáson voltál, most meg tizenkét óra telt el azóta, és láttam, hogy minden második lépésnél szisszegsz.
– Nincs az annyira… – kezdeném, de amikor megpróbálom levenni a felsőmet, az oldalamba hasító fájdalom befejezi helyettem a mondatot. Sziszegve állok meg félúton.
– Aha – mondja. – Pont erre gondoltam. Ülj le.
Engedelmesen visszaülök az összecsukható székre. Leela közelebb lép, és egy mozdulattal segít áthúzni rajtam a felsőt.
Két tenyérnyi, szabálytalan alakú, sötétlila folt terül el a bordáim felett, egészen a gerincemig húzódva. A regeneráló már dolgozik – a szélek halványabbak, mint tegnap –, de a közepén még mindig olyan, mintha valaki belülről festette volna át lilára.
– Hát – szisszen fel levegő után kapva. – Ez azért így is csúnya.
– Láttad volna tegnap – mondom.
Végigfuttatja a pillantását a zúzódáson. Amikor hozzáér, az érintése finom és határozott egyszerre.
– A regeneráló elindult, de stabilizálás nélkül minden mozdulatnál újra megdolgoztatod – állapítja meg. – Ezért szisszegsz.
Leela a felső szekrényből elővesz egy tekercs rögzítőszalagot.
– Ha engeded – mondja. – Körbetekerem, fixálom. A regeneráló így hatékonyabban dolgozik, és Lavontonig nem esel szét.
Bólintok.
A szalag az oldalamhoz simul, ahogy körém tekeri. Mozdulatai precízek, gyakorlottak. Amikor az utolsó kört rögzíti, megáll egy pillanatra, és felnéz.
Egy másodpercig csak nézzük egymást. Aztán mindketten egyszerre nézünk el.
– Így – lép hátrébb, amikor végzett. – A doki jó munkát végzett. De a stabilizálást ki kellett volna egészítenie.
– Majd elmondom neki, ha visszaérünk – felelem.
– Máris kevésbé utálom ezt az akciót – teszem hozzá.
– A hálát tartogasd Mendosa utánra – feleli.
A fab-egység halk csipogással jelzi, hogy elkészült a ruha. A tálcán ott fekszik a hófehér ruha a zakóval, mellette egy pár vékony pántos magassarkú, és a szürke sportzakó nadrággal és sötét pólóval.
Leela felveszi a ruhát, maga elé tartja.
– Akkor Newport-verzió – mondja. – Reméljük, lesz, aki elhiszi.
– El fogják – felelem. – Ha más nem, a cipő miatt.
Én közben magamra húzom a nadrágot, a páncél fölé kerül a sötét póló, majd a könnyű szürke zakó. Mozgás közben még mindig szisszenek a bordáim, de a rögzítés megtart.
Leela gyors, gyakorlott mozdulatokkal bújik bele a fehér ruhába.
– Na? – fordul körbe egy fél fordulat erejéig.
– Azt hiszem, Newport készen áll rá, hogy tönkretedd pár ember napját – mondom.
– Már csak a fülesek kellenek – mutatok a fab-egységre.
A gép egy újabb halk csipogással jelzi, hogy elkészült. Felcsippentem őket a tálcáról, az egyiket Leela felé dobom.
– Próba – mondom.
– Hallak – érkezik a válasz a fülemen át. – Tiszta a vonal.
– Akkor lassan készen állunk Lavonton vendégszeretetére – jegyzem meg.
Átrágtuk magunkat a terven: a Lavonton Orbitál és az űrlift teljes alaprajzán, a fedősztorink minden apró részletén – mikor érkeztünk, honnan jöttünk, mennyi pénzt szánunk elverni, ki hívott meg minket és miért.
Már csak egyetlen probléma maradt.
– Egy hangárban landoló lopakodó hírszerző hajó elég rossz névjegykártya – jegyzem meg végül.
– Igen, erre én is gondoltam – feleli Leela. – De mi mást tehetnénk? A Noctisnak valahol dokkolnia kell.
– Nem muszáj – rázom meg a fejem. – Gyalog megyünk.
Leela összehúzza a szemöldökét.
– Mármint… hová?
– Át az állomásra – pontosítom. – Innen, a hajóból.
– Te most csak viccelsz, ugye? – horkan fel. – Az „űr" és a „gyalog" nem szerepelhet egy mondatban, Zack.
– Van két microTech-es vészhelyzeti nano EVA-ruhám – felelem. – Tudod, az a pici hátizsák, ami gombnyomásra rád mászik. Húsz percre elég levegővel.
Leela egy éles, hitetlen szusszanást hallat.
– Várj… azok a microTech nano EVA-k? – kérdezi lassan. – Az a széria, amit az UIP betiltott?
– „Betiltott"… – vonom meg a vállam. – Inkább csak… kreatívan félreértették a használati útmutatót.
– Zack, ne szórakozz. – A hangja már most feszült. – Azért tiltották be, mert ha meghibásodott az öntelepítő rendszer, akkor nem kívülről akart rád mászni, hanem…
Elhallgat egy pillanatra.
– …megpróbált bemenni ott, ahol helyet talált.
– Hát, igen – dünnyögöm. – Pár tesztalanynál túl lelkes volt a „hézagkitöltő" algoritmus.
– A belső jelentésben az állt – folytatja Leela –, hogy „nem kompatibilis az emberi anatómia hagyományos használatával". Ez az udvarias megfogalmazása annak, hogy pár szerencsétlenből gyakorlatilag nano-kását csinált.
– Ezek már javított darabok – mondom gyorsan. – Firmware frissítve, „ne mássz be testnyílásba" opció bepipálva.
– Tényleg vicces vagy – morogja. – Remélem, ezt az opciót nem te hackelted be utólag valami konyhai scriptből.
Egy pillanatra csend lesz.
Ismerem ezt a csendet: valaki épp végiggörgeti a fejében az összes lehetséges halálnemet, amit az ötletem produkálni tud.
Amikor újra megszólal, a hangja egy árnyalattal feszesebb.
– Oké – mondja végül. – De húsz perc nem sok. És ha ez a szar úgy dönt, hogy belőlem is origamit hajtogat, esküszöm, visszajárok és életed végéig kísérteni foglak. Hogy akarod kivitelezni?
– STELLA elbújik a Noctisszal a hangárgyűrű árnyékos oldalán – felelem. – A port radarja főleg a transzpondereket figyeli; ha lekapcsolom, gyakorlatilag statikus zaj vagyunk a háttérben. Minimális energiaszint: leállított főhajtóművek, fegyverek és világítás nélkül.
Leela lassan bólint.
– És mi? – kérdezi.
– Átugrunk a gyűrűre – folytatom. – Rá a külső szerkezetre, onnan bemászunk egy vészhelyzeti légzsilipen. Azokon általában nincs nyitás-szenzor. Senki nem akarja, hogy vészhelyzetben egy szoftver döntse el, bejöhetsz-e.
Leela sóhajt, aztán megrázza a fejét.
– Gondolhattam volna az aktád alapján, hogy nem vagy teljesen normális – mondja. – De úgy tűnik, nincs más választásunk. Legyen.
– Valld be, hogy ezért választottak – mondom. – Mert senki más nem lenne elég hülye ehhez.
– Ráérsz majd szellemeskedni, ha már a túlvilágon leszünk – morogja, de a szája sarkában mintha megint megmozdulna valami.
Előveszem az egyiket a tokok közül, és csatolom magamra. A pántot áthúzom a vállamon, a tok a mellkasom oldalára simul. Megütöm a közepén lévő lapos gombot.
Az anyag azonnal életre kel. A hátizsák szélei felpattannak, fehér, fényes anyag ömlik ki belőle, végigkúszik a mellkasomon, a vállaimon, le a karjaimon, a törzsemen és a lábamon. Egy szívdobbanásnyi idő alatt teljes testű, sima felületű ruha borít be tetőtől talpig. A fejem körül áttetsző, panorámás sisak zárul, a ruha saját kijelzőjének halvány jelzései a látóterem szélére simulnak.
– …és megütöd a gombot a mellkasodon – mondom a sisakon át.
Leela tágabbra nyitja a szemét, ahogy végignézi a folyamatot.
– A következő megnyomásra pedig… – folytatom.
Ismét megérintem a gombot. A fehér anyag egy pillanatra mintha fellazulna, aztán ugyanolyan gyorsan visszafelé indul: feltekeredik a karjaimról, a mellkasomról, a lábaimról, és visszarántja magát a tokba. Egyetlen lélegzetvételnyi idő múlva megint csak a pici hátizsák lóg rajtam.
– …villámgyorsan visszamászik a táskába – zárom le. – Húsz perc levegő, teljes zárás. Nem szép, nem kényelmes, de jobb, mint a tüdőddel kipróbálni a vákuumot.
Leela egy ideig csak néz rám, aztán a hátizsákra.
– Szuper – mondja halkan. – Akkor majd emlékeztess, hogy megköszönjem, ha átjutunk és tudok még levegőt venni.
– Benne van a csomagban – felelem. – Két kompressziós pisztoly, egy lezúzott tizedes, és egy darab hálás hírszerzőtiszt.
– Majd meglátjuk – rázza meg a fejét, de most már nem vitatkozik.
A Noctis halkan, egyenletesen dorombol körülöttünk, miközben Lavonton felé visszavesz az FTL-ből. A fedélzeti fények alig érezhetően változnak, jelezve, hogy nemsokára ideje lesz felvenni ezeket a csinos, halálra tervezett hátizsákokat.
– Érkezés a célhoz tíz perc múlva – szólal meg STELLA.