Lavonton

Fent ülök a pilótafülkében, a kezem automatikusan a kormányon pihen, mintha nélkül is nehezen döntené el a Noctis, merre van az előre. Leela mögöttem áll, egyik kézzel a fali kapaszkodót szorítja, a csuklóin finoman megfeszülnek az inak.
– FTL-kilépés öt… négy… három… – morogja STELLA a hangszóróból.
Aztán a világ egy pillanatra elmozdul. A csillagcsíkok betörnek, mintha valaki szétszakítaná őket a feketeség mögött, és mi átbuknánk egy láthatatlan peremen. A gyomrom egy lépéssel lemarad, a finom lassulás ellenére.
Amikor helyére kerül minden, előttünk ott lebeg Lavonton.
Nem az a halott, ipari kőgolyó, amit az ember a peremvidéktől várna. A bolygó maga is él: sötétzöld dzsungelövek tekerednek körbe a kontinenseken, köztük kék tengerfoltok csillannak fel. A nappali oldalon hosszú, homokos partvonalak világítanak, beljebb hegyvonulatok emelkednek, árnyékuk messzire nyúlik a terminátorig.
A kép közepén egy óriási sziget ül a tengerben, mint egy rászáradt ékszer. A sziget nagy részét város takarja: fényes, sűrű szövetű tornyok, hidak, platformok, köztük alig látszik ki az egykori partvonal. A város magjából egy fényes tűként tör az ég felé az űrlift oszlopa, egyenes, zavaróan geometrikus vonal a bolygó organikus formái között.
A lift tetején ott ül a Lavonton Orbital: egy hatalmas, gyűrűszerű állomás, amelynek egyik oldala épp felénk fordul. A gyűrű körül sok tucat hajó nyüzsög: jachtok, teherhajók, személyszállítók, néhány katonai kísérő is, mind a saját kis pályáján.
– Lenyűgöző – szólal meg halkan Leela a hátam mögött.
A hangjában van valami, ami nem teljesen illik össze a szóval. Valahol a csodálat és a feszült figyelem között félúton.
– Szép reklámanyag lenne – felelem. – Ha nem tudnám, kié a sziget.
Ráközelítek a navigációs kijelzőn az űrlift felső csatlakozására. A gyűrű peremén már most látszanak a dokkok jelölései, a be- és kijáratok, a gravitációs csomópontok. A Noctis pozíciója apró ikonként villog a rendszer szélén.
– STELLA, tartsd a Noctist a gyűrű árnyékos oldalán – mondom. – Vizsgáljuk meg a terepet, mielőtt még valaki megkérdezné, mit keres itt egy ilyen hajó.
– Parancs elfogadva – érkezik a válasz. – Pályakorrekció indul.
A hajó finoman megmozdul, és elkezdjük kerülni a Lavonton Orbitált, miközben odalent a dzsungelek és a város egy lassú forgás ritmusára táncol a látóterünk szélén.
– STELLA, kapcsolj lopakodó módba – szólok. – A Noctis orrát folyamatosan tartsd az állomás fő radarja felé.
– Lopakodó mód aktiválva – feleli. – Pálya finomhangolása folyamatban.
A kabin fényei egy árnyalattal lejjebb vesznek, a külső burkolat státuszjelzői alacsony emissziós profilra váltanak.
– Miért pont az orrát? – kérdezi mögöttem Leela.
– Mert az a legkeskenyebb keresztmetszet – magyarázom. – Ha oldalra fordulunk, egy komplett hajótestet mutatunk a radar felé. Ha orral állunk rájuk, csak egy hegyes pontot. Amíg messze vagyunk, optikailag sem nagyon látnak: beleolvadunk az űrbe.
– Szóval reméljük, hogy a biztonsági osztályuk inkább másfelé figyel – összegez.
– Pontosan – bólintok. – Mi addig szépen odacsúszunk a gyűrű árnyékos felére, mintha itt sem lennénk.
A Noctis lassan forog, az orrunk beáll a gyűrű felé, miközben a tolóerő alig érezhetően dolgozik a háttérben.
Harminc kilométer körüli távolságban tartjuk magunkat az állomástól, és szépen, türelmesen körberepüljük. Nem sietünk: kívülről csak egy háttérzaj vagyunk a forgalomban, egy alig jegyzett kontakt a sok közül.
– Optikai profil futtatása – jelenti STELLA. – Külső kamerák, spektrumelemzés, hajóazonosítás.
A navigációs kijelző egyik sarka megtelik apró ikonokkal: hajók sziluettjei, pályavonalak, sebességvektorok. STELLA minden mozgást elemez, a dokkokhoz közelítő és onnan távozó forgalmat, a biztonsági járőröket, a karbantartó egységeket.
– Útvonal-számítás a hangárok alsó szerkezetéhez – teszi hozzá. – Kockázati faktor optimalizálása folyamatban.
Végül egy halvány, szaggatott vonal jelenik meg a gyűrű külső pereme mellett: alig látható, leárnyékolt zóna az állomás alatt, ahol a szerkezeti bordák takarásában a szenzorok és a kamerák holtterei összeérnek.
– Oké, csajszi, vigyél be minket – szólok STELLÁnak.
Mögöttem halk, alig visszafojtott nevetést hallok.
– Csajszi? – kérdezi Leela, és elmosolyodik.
Kicsit érzem, hogy megugrik a hőmérséklet a tarkómon.
– Bocs – fordulok hátra egy fél pillanatra. – Eskü, nem vagyunk intim kapcsolatban. Csak párszor megmentette az életemet.
– Nyugtass meg, hogy nekem is jár majd valami hasonló becenév, ha egyszer megteszem ugyanezt – feleli egy félvigyorral.
– Tőlem kérhetsz rangot is – mondom. – Csak érjünk le élve.
– Ez egy olyan cél, amivel tudok azonosulni – jegyzi meg, még mindig mosolyogva.
Lassan csorgunk befelé a bázis felé. A Noctis mozgása már alig több, mint óvatos korrigálás: STELLA csak az RCS-fúvókákat használja, apró puffanásokkal igazítja a pályánkat.
Leelaval együtt figyeljük a körülöttünk elhúzó hajókat. Némelyik mellett csak pár száz méterre siklunk el: fényes törzsű luxusjachtok, túltöltött teherkompok, vállalati siklók. A kijelzők időnként halványan sárgára villannak egy-egy közeli keresztező pálya miatt, de STELLA minden mozdulatot előre számol.
– Ez itt egy kicsit közel volt – jegyzi meg Leela, amikor egy kétszintes utasszállító a látóterünk szélén elhúz alattunk.
– Ha hozzáérünk, az már „nagyon közel" van – felelem. – Amíg nem csikorog a festék, addig nincs nagy probléma.
A gyűrű alja lassan kitölti a felső látómezőt, a dokkok sűrű világítása alól az alsó szerkezet árnyékos, tagolt csontváza kezd kibomlani alattunk.
A Noctis, ahogy közelebb érünk, szépen megfordul a hossztengelye körül: ami eddig lent volt, az most fent, a gyűrű alja pedig fent helyett alattunk húz el. A gyomrom megint egy ütemmel lemarad.
– Manőver kész – jelenti STELLA.
– Megérkeztünk – fújom ki a levegőt. – Na gyere, szálljunk át.
Leela nagyot nyel. A kabinfényben is látni, hogy egy árnyalattal sápadtabb lett.
– Oké – mondja halkan.
Az ujjai egy pillanatra még ráfeszülnek a kapaszkodóra, aztán lassan elengedik.
A raktér felé indulunk. A szűk folyosó falain végigfutó vészfények halványan pulzálnak, ahogy STELLA a hajó energiaprofilját tovább húzza lejjebb. A bordáim minden lépésnél emlékeztetnek rá, hogy ez még mindig egy rossz ötlet, de most már benne vagyunk.
A raktérben ott vár ránk a két microTech nano EVA-hátizsák a falpanelre akasztva. Leela egy pillanatig csak nézi a sajátját, aztán lassan leakasztja.
– Felvesszük, aktiváljuk, aztán dekompresszió – mondom. – Semmi dráma, csak levegő nélkül leszünk egy darabig.
– Szuper – feleli szárazon. – A kedvencem.
Áthúzom a pántot a vállamon, a tok a mellkasom oldalára simul.
– STELLA, készülj a raktér dekompressziójára – szólok. – Csak a belső szekció, lokális mezővel.
– Engedélyezve – érkezik a válasz. – Javasolt: EVA-rendszerek aktiválása dekompresszió előtt.
– Hallottad – nézek Leelára. – Csak felveszed, megütöd a gombot.
– Tudom – bólint, de a hangjában van valami feszültség, amit eddig csak a dossziék fölött hallottam.
Megüti a saját hátizsákja közepén lévő gombot. A fehér anyag ugyanúgy indul útjára, mint az előbb nálam: végigkúszik a testén, beborítja a ruhát, a páncélt, a bőrt, a feje körül áttetsző sisak zárul.
Én is aktiválom a sajátomat. A ruha végigfut rajtam, a sisak bezár, a külvilág hangjai tompán, szűrve érkeznek.
– EVA-rendszerek aktívak – jelzi STELLA. – Raktér dekompresszió öt… négy… három… két… egy…
A levegő mintha egy láthatatlan kézben összesűrűsödne, aztán hirtelen eltűnik. A fülemben egy pillanatra furcsa, tompa nyomásérzet marad, de a ruha kiegyenlíti. A raktér kijelzőin a nyomásmutatók nullára esnek.
– Dekompresszió kész – mondja STELLA. – Raktérajtó nyitható.
A raktér végében lévő nagy ajtó zárjai finom reccsenéssel oldanak, majd a panel két irányba szétnyílik. A vákuum már elvette, amit el tudott; most csak a tiszta, fekete semmi vár odakint.
Alattunk, nagyjából tíz méterre, ott húzódik a hangárok traverz szerkezete: vastag gerendák, csövek, kábelcsatornák sűrű rácsa. Egyetlen rossz ugrással nekimegyünk valaminek, ami zajt kelt, vagy ami után az ottani karbantartók nagyon kíváncsiak lesznek.
– Azt a gerendát célozd – mutatok egy enyhén megvilágított, vízszintes elemre. – Elég széles, hogy megfogjon, és elég árnyékban van, hogy ne nagyon lássanak.
– Remek – feleli Leela, a hangja most már szemmel láthatóan feszesebb. – Tíz méter vákuum, alatta fém, fölötte semmi.
– Gondolj rá úgy, mint egy nagyon magas, nagyon rosszul megvilágított akadálypályára – mondom. – Csak itt nem kapsz érmet a végén.
Előrelépek az ajtó pereméhez, lenézek a traverzekre. A Noctis teste mögött már ott tornyosul a gyűrű alsó szerkezete, olyan közel, hogy szinte érezni, ahogy a gravitációs csomópontok finom egyenetlenségei belekapaszkodnak az ember szemébe.
– Készen állsz? – kérdezem.
– Nem – feleli őszintén. – De menjünk.
Elrugaszkodom a rámpa széléről. Nincs fel és le, csak a rámpa gyorsan távolodó vonala, a Noctis teste, és alattam a traverzek sűrű rácsa. A testem tehetetlensége visz előre.
Húsz-harminc másodpercig csak siklok a feketeségben, miközben a gyűrű alsó szerkezete lassan közeledik. A kijelölt gerenda egyre nagyobb lesz a ruha kijelzőjének közepén.
Az utolsó méteren a kezeimet előrenyújtva érek a fémhez. A becsapódás így is odaveri a bordáimat, de sikerül tompítani: a tenyerem és a térdem csattan először, aztán ráfekszem a gerendára, és két kézzel megmarkolom.
– Első érkezett – szólok be a rádióba, a hangom kicsit még remeg a fájdalomtól. – Megvan a gerenda.
A sisak kijelzőjén látom, ahogy Leela ikonja leválik a Noctisról, majd elindul felém. A légzése hallatszik a rádióban, egyenletesnek indul, aztán ahogy a vákuum, a semmi és a szerkezet közé ér, felgyorsul.
– Nyugi, csak egy ugrás – mondom. – Cél ugyanaz a gerenda, vagy a mellette lévő.
– Tudom – vágja rá, de a mikrofon túlérzékeny: hallani, ahogy a fogai összeszorulnak.
Néhány másodperccel később a perifériámban megjelenik a fehér EVA-sziluettje, ahogy mellém sodródik. A pályája kicsit magasabb a kelleténél.
Leela nagyjából négy-öt méterre tőlem csapódik be a szerkezetbe. A jobb lába két kábelköteg közé akad, a teste tovább lendül, a keze csak súrolja a gerenda szélét, aztán lecsúszik róla.
A következő pillanatban már lóg: a lába beszorulva a kábelek közé, a teste kifelé fordul a vákuumba, a karjai a semmi felé kapkodnak.
– Ne… ne! – sikoltja a rádión keresztül. – Lecsúszom, istenem, nem tudom megfogni…
– Nyugi, nyugi – szólok bele, igyekezve, hogy a hangom egyenletes maradjon. – Ne kapálózz. Semmi baj, csak fennakadtál. Megyek érted.
Leela nem az a típus, aki könnyen átadja az irányítást, most viszont a pánik viszi. Tovább kiáltozik, a karjai összevissza csapkodnak, próbálja elkapni a mellette futó fémgerendát, de minden mozdulattal csak ellöki magát tőle. A beszorult lába tartja, a teste kileng a vákuum felé.
– Leela, figyelj a hangomra – szólok rá, most már keményebben. – Azonnal hagyd abba. Ha tovább rángatózol, kirúgod magad a kábelek közül, és tényleg kirepülsz az űrbe. Ugye nem akarod, hogy úgy halásszalak össze?
A légzése továbbra is szaggatott a vonal másik végén, de a sikítás elhal.
– Nem – szipogja. – Dehogy… Oké… próbálom összeszedni magam.
– Jó. Csak maradj nyugton, amennyire tudsz, és ne nézz kifelé – mondom. – Mindjárt ott vagyok.
Közben lassan elindulok felé a gerendán. A kesztyűm tapadóbetétei fémről fémre csúsznak, centinként közelebb kerülök. Nem siethetek: ha elszámolom, és elszállok mellette, nem lesz még egy ilyen esély.
Amikor végre elég közel érek, kinyújtom az egyik kezem.
– Nyújtsd ide a balod – mondom. – Szép lassan.
A fehér ruha ujjai megmozdulnak, az egyik kar bizonytalanul elindul felém. A következő pillanatban elkapom a csuklóját, a kesztyűk anyaga összetapad, ahogy ráfogok.
– Megvagy – szólok. – Már nem csúszol sehová.
A csuklóját lassan a gerenda felé vezetem.
– Fogj rá – mondom. – Két kézzel.
Engedelmeskedik. A kesztyűje hozzátapad a fémhez, aztán, amikor biztosan tartja, óvatosan elengedem. Közben odébb kúszom a lábához, és két kézzel nekifeszülve próbálom kifordítani a kábelköteg közül. Egy pillanatra úgy érzem, mintha az egész szerkezet velem együtt mozdulna, aztán egy tompa reccsenéssel a lába kiszabadul.
Leela azonnal ráfekszik a gerendára, mintha össze akarna vele nőni. Úgy szorítja, mintha tényleg csak ez tartaná életben.
– Oké – fújom ki a levegőt. – Most már semmi para. Mehetünk tovább.
A rádióban rövid csend.
– Tudod… eddig nem mondtam – szólal meg aztán halkan. – De… azt hiszem, űrfóbiám van.
Egy pillanatra elnevetném magam, de inkább csak megrázom a fejem a sisak alatt.
– Hát eddig fel sem tűnt – felelem. – De nyilván ez a legjobb alkalom ennek a megvitatására.
A vonal másik végén hallani, ahogy egy rekedt, ideges nevetés kiszakad belőle.
– Csak menj előttem – mondja. – Ha rád nézek, legalább nem látom a semmit.
– Megbeszéltük – bólintok. – Akkor most kapaszkodunk, kúszunk, és úgy teszünk, mintha ez csak egy nagyon rosszul megtervezett gyakorló pálya lenne, oké?
Kúszunk tovább a gerendán. A traverzek rácsa alattunk és fölöttünk is folytatódik, mint valami fémcsontváz belseje, közte kábelek, csövek, burkolatok. Minden mozdulatnál finoman nyikkan valami a szerkezetben, de remélhetőleg csak mi halljuk.
Nagyjából tizenöt méterrel arrébb a gerenda kettéágazik: egy Y-elágazásnál az egyik ág egy hangárplatform felé vezet, ahol a dokk nyitott pereme és a belső fények derengenek, a másik a gyűrű teste felé, az állomás töve felé kúszik be a sötétbe.
A sötétben egyetlen piros pont világít, halvány, szívverésszerű pulzálással.
– Ott – bököm ki. – Az lesz a vészzsilip. Az a piros kis lámpa a célpontunk.
– Persze, hogy a sötét részre megyünk – morogja Leela. – Miért is mennének a normális emberek a kivilágított, nyitott ajtó felé.
– Azért, mert mi is normális emberek vagyunk – felelem. – És ezek a normális emberek nem szeretik, ha kamerák figyelik, ahogy tilosban járnak.
– Ezt hívják kognitív disszonanciának – szusszan bele a vonalba. – Na, menjünk a piros lámpához.
Lassan elérjük a zsilipet. Egyre közelebb kúszunk az állomás testének tövéhez, míg végül a piros pont egy kerek, enyhén kiemelkedő ajtópanel fölé kerül a látómezőmben.
Ahogy a ruha szenzorai a zsilip közelébe érnek, az EVA-rendszer érces hangja megszólal a sisakban:
– Oxigénszint: ötven százalék.
– Azt hiszem, ideje lenne bemenni – morgom. – Nem szeretnék idekint uzsonnaszünetet tartani.
A zsilip külső paneljén végigfuttatom a kesztyűs ujjam; a ruha kijelzője kiemeli a manuális nyitómechanika fedelét. Kinyitom, meghúzok egy súlyos kart, és a vészrendszer engedelmeskedik: a külső ajtó lassan félrekúszik, feltárva egy szűk, hengeres kamrát.
– Menj be – intek Leelának. – Én jövök utánad.
– Ha most rám csukod, és itt hagysz… – kezdi.
– …akkor STELLA felrobbantja a hajót a fejem fölött – vágok közbe. – Menj.
Besiklik a zsilip belsejébe, óvatosan megkapaszkodik a belső kapaszkodókban. Utána én is betolom magam, és beljebb húzódom, amennyire csak lehet. Megütöm a belső panelen lévő kompressziós gombot.
A külső ajtó becsukódik, egy pillanatra csak a sisakunkon belüli levegő marad. Aztán a zsilip falai felől mély, tompa zúgás indul, és a belső rendszerek elkezdik visszatölteni a légkört. A ruha szenzorai jelzik a nyomás emelkedését, a kijelző szélében a kis mérőcsík lassan zöld tartományba ér.
Amikor a felettünk lévő kis visszajelző-lámpa pirosról zöldre vált, Leela azonnal rányom az EVA-ruhája mellkasi gombjára. A fehér anyag egyetlen hullámszerű mozdulattal leválik a testéről, visszacsúszik a hátán lógó tokba.
– Visszafelé is így megyünk? – kérdezi, miközben leveszi a pántot. – Mert ötven százalék levegő akkor nagyon kevés lesz…
– Majd megpróbálok valami gyorsabb utat keresni, oké? – sóhajtok, és én is deaktiválom a sajátomat. A ruha visszamászik a zsákba, a vállam hirtelen könnyebbnek érződik.
A két EVA-hátizsákot a zsilip sarkában lévő karbantartórekesz mögé tolom.
– De ezeket itt kell hagynunk – teszem hozzá. – Elég feltűnő lenne, ha valaki űrruhával jönne nyaralni.
– Jogos – mondja. – Már így is kissé túlöltöztük a dress code-ot.
Leela a zsilip falának dől, tenyérrel támaszkodik neki, és mély, szaggatott lélegzeteket vesz. A vállai még mindig enyhén remegnek.
– Mennünk kéne – mondom halkan. – Minél tovább maradunk itt, annál nagyobb az esélye, hogy valaki ránéz a szenzorokra.
– Adj… egy percet – feleli, még mindig lihegve. – Csak össze kell szednem magam.
Bólintok, és csendben maradok.
Néhány mély levegővétel után kiegyenlítődik a légzése. Elengedi a falat, kiegyenesedik, majd bólint.
A belső ajtó paneljére ütök, és a zár csattanva old. A kerek nyílás befelé tárul, és egy szűk karbantartóhelyiség tárul fel előttünk.
Odabent tartalék alkatrészek ládái sorakoznak, feltekert kábelek lógnak a fal mellé rögzített tartókon, néhány alacsony rackszekrényben szerverek zúgnak tompán. A levegő olaj, por és ózon halvány szagát hozza.
– Ez már majdnem otthonos – jegyzem meg. – Majdnem.
– Legalább van levegő – feleli Leela. – És nincs alattunk a semmi.
– Egyelőre – mondom. – Nézzük meg, merre van innen a személyzeti folyosó.
Óvatosan a karbantartóhelyiség másik végében lévő ajtóhoz lépek, és letesztelem a kilincset. Sima mechanikus zár, semmi fancy pneumatikus hókuszpókusz, se kártyaolvasó.
Résnyire nyitom, és kinézek. Egy üres folyosó tárul fel: fehér falak, padlószinten zölden derengő irányfény húzódik végig, sehol senki. Jobbra egy raktár felé vezet a folyosó, balra pedig nagyjából tíz méterre egy elágazás töri meg a vonalat.
– Balra – döntök halkan. – A raktárban csak leltár és raklap lesz. Az elágazásnál viszont már személyzeti gyűrű fut.
Kilépek a folyosóra, Leela mögöttem jön, halkan behúzom az ajtót magunk mögött. A talpunk alatt a padló alig hallhatóan rugózik, ahogy elindulunk balra, az elágazás felé.
Odaérve kinézek a sarkon. Jobbra egy újabb raktárajtó ül a falban, balra pedig nagyjából tizenöt méterre egy szélesebb, fényesebb szakasz kezdődik: a falak mentén kijelzők, irányjelző táblák, a padló irányfénye erősebben dereng.
– Arra megyünk – biccentek balra.
Még vagy tíz métert sem teszünk meg, amikor a főfolyosó felől valaki befordul a mellékágra. Egy egyenruhás őr, alig idősebb húsznál, világos páncélmellén a konzorcium logójával. Megtorpan, ahogy meglát minket.
– Hé! – vágja rá azonnal. – Maguk mit keresnek itt?
Leela egy fél pillanatra rám néz: „na, most mit mondasz?" feliratú tekintettel. Érzem, hogy a szívverésem feljebb kapcsol, de az arcomra felveszem a kissé megszeppent turista kifejezést.
– Elnézést… – kezdem, és hagyom, hogy egy kicsit bizonytalannak hallatsszon a hangom. – Most szálltunk le az egyik lifttel, és… eltévedtünk. A feleségemnek sürgősen mosdó kéne, és azt mondták, errefelé találunk egyet, de… – egy pillanatra tanácstalanul körbenézek – …fogalmam sincs, hol vagyunk.
Leela azonnal rájátszik: kissé összehúzza magát, egyik kezét a hasa elé teszi, a másikkal a karomba kapaszkodik.
– Ne haragudjon – teszi hozzá halkan. – Tényleg csak mosdót keresünk. A folyosón nem volt rendesen kitáblázva.
Az őr végigmér minket. Láthatóan nem volt felkészülve kommandósokra, valószínűleg eddig a legnagyobb izgalom az volt a műszakjában, amikor elfogyott a kávé az automatából.
– Ez itt személyzeti szektor – morogja végül. – A vendégeknek a főfolyosón kéne maradniuk.
– Igen, uram, teljesen megértem – bólogatok lelkesen. – Ha visszajutnánk oda, ígérem, többet nem jövünk erre.
Sóhajt egyet, aztán oldalra biccent.
– Jöjjenek – mondja. – Kivezetem magukat. A főfolyosón van egy információs pult, onnan megmondják, merre vannak a mosdók.
– Nagyon köszönjük – vágom rá.
Követjük az őrt a szélesebb szakasz felé. Néhány lépés, és kilépünk a valódi állomás életébe: többemeletes átrium, üvegfalú liftek, turisták, vállalati öltönyösök, kijelzők, a távolban pedig már hallani a kaszinó és a bárok tompa zaját.
Az őr megáll egy információs panel mellett.
– Innen már menni fog? – kérdezi.
– Igen, igen – felelem. – Innentől boldogulunk. Még egyszer köszönjük.
Bólint, aztán visszafordul a személyzeti folyosó felé. Leela csak akkor enged el, amikor az őr már eltűnik a szemünk elől.
– Bejutottunk – jegyzem meg félhangosan. – Első akadály megoldva… ha nem számoljuk az EVA-fiaskót.
– Az nem fiaskó volt – morogja Leela. – Az egy karakterfejlődési ív.
– A bordáim szerint inkább fiaskó – felelem. – Na mindegy. Most már vegyülnünk kell.
A tekintetem végigfut az átriumon: turisták kijelzős prospektusokkal, félrészeg üzletemberek, gyerekek világító léggömbökkel, a felső szinteken üvegkorlátos éttermek, a földszinten kávézók és bárok sora. Ha most bárki ránk zoomol, csak egy unott párost kéne látnia, nem két betolakodót a traverzekről.
– STELLA – szólok halkan, a fülünkben lévő diszkrét füles felé billentve a fejem. – Kezdd el feltörni a belső kamerarendszert és a kommunikációs hálózatot. Ha bárhol emlegetnek minket – személyzeti szektorban kószáló pár, szokatlan mozgás, akármi – azonnal riassz.
– Értettem – feleli az MI. – Külső hálózatról már van részleges hozzáférésem az állomás rendszereihez. Első szintű hozzáférés a közterületi kamerákhoz: becsült idő kettő perc. Mélyebb integráció, metaadatokkal és valós idejű arc-alapú követéssel: nyolc–tíz perc.
– Tíz percem van arra, hogy úgy tegyek, mint aki imád itt lenni – szusszan fel Leela. – Ez lesz életem legjobb alakítása.
– Addig is – folytatom –, töltsd fel Mendosa arcprofilját a rendszeredbe. A dossziéjából megvan minden szög.
– Már fut az illesztés – jelenti STELLA. – Amint bármelyik kamera ráfog egy vele egyező arcra, jelzek, koordinátával.
– Szóval addig turisták vagyunk – fordulok Leelához. – Választhatsz: beülünk enni valamit, vagy csak ácsorgunk a promenádon, és úgy teszünk, mintha halaszthatatlanul fontos lenne eldönteni, melyik butikban költsük el a fizetésedet.
– Ha a kettő közül választanom kell, inkább az evés – mondja. – Legalább van alibi, ha valaki megkérdezi, mit csinálunk itt.
– Rendben. Keressünk egy éttermet, ahonnan rálátunk a fél átriumra – bólintok. – Te nézed az embereket, STELLA meg a kamerákat. Én meg próbálok úgy tenni, mintha nem fájna minden egyes levegővétel.
Elindulunk a legközelebbi mozgólépcső felé, be a fények, a reklámok és a beszélgetések zajába.

A mozgólépcső zúgása mély, folyamatos háttérbúgás, ahogy lefele visz minket. Nem egy, hanem nyolc pár fut egymás mellett: fel-le irányban sorban, mint valami gravitációs szalaggyár. Az emberek hullámokban érkeznek a felső terminálok felől, és zúdulnak le a központi tranzit felé.
Az alsó szinten egyetlen óriási hallba érünk le. A tér akkora, hogy egy kisebb stadion is elférne benne: több szint magas belmagasság, üvegtetőn áttörő mesterséges fény, mindent betöltő, tompított zsivaj.
Az egész olyan, mint egy ötcsillagos hotel és egy túlméretezett pláza keveréke. A falak mentén üzletek sora húzódik: luxusbutikok fényes logókkal, helyi Lavonton-márkák tarka kirakatai, ékszer- és óraszalonok, VR-szalonok, ahol digitális tengerpartokba csábítanak a kijelzők. Két szinten kaszinóbejáratok neonja villog: arany, bíbor és kék feliratok hirdetik a „Sunfall Casino"-t és a „Northern Reef Lounge"-ot.
Középen egy tágas tér nyílik. Több szökőkút is működik, a víz fénycsíkokká válik a magasba irányított reflektorok alatt. A medencék közepén hatalmas, valódi kősziklák tornyosulnak, mintha valami tengeri sziklaszirtek lennének — csak épp egy orbitális állomás gyomrában.
– Hogy az istenbe hozták ezeket ide… – csúszik ki a számon félhangosan.
– A reklámra sosem sajnálják a pénzt. – jegyzi meg Leela. – Ha az ügyfeleknek kell egy kis „érintés a természetből", akkor felviszik rakétán a hegyoldalt is.
A sziklák peremén információs kioszkok sorakoznak, fénygyűrűvel jelölve; a kijelzőkön digitális recepciósok mosolyognak a közeledők felé. Fölöttünk, a tér fölé belógatva óriási reklámkijelzők peregnek: kaszinóasztalok, homokos partok kék tengerrel, tengerparti bungalók, üvegaljú medencék, párok, akik úgy nevetnek, mintha soha életükben nem kellett volna adóbevallást kitölteniük.
Az űrlift-terminál valahol a hall mélyén ül, a szervezett káosz középpontjában. Nem is igazi lift: inkább egy függőleges maglev-vonal, hasonló az Echelon rendszeréhez, csak sokkal agresszívebb paraméterekkel. Egy-egy kapszula egy teljes g-vel gyorsul lefelé a bolygó irányába, a pálya felénél ugyanennyivel fékez, hogy a végén a terminálban mindenki elegánsan kisétálhasson. Az inerciacsökkentő rendszer mindent elnyel; az utasok maximum a reklámot érzik, amit az arcukba tolnak.
– Na, hova üljünk? – kérdezi Leela, miközben a tömeget figyeli.
A hall peremén kisebb éttermek és bisztrók húzódnak. Vannak üvegfalú panorámahelyek, ahol mindenki lát mindenkit — és vannak félreesőbbek, félig nyitott fronttal, kellemes félhomállyal, privátabb bokszokkal.
Egy kevésbé feltűnő, oldalra húzódó helyre bökök: egy halvány neoncsík jelzi a bejáratot, a cégér valami semleges név, „Harbor Point Bistro", semmi csillogás.
– Oda – mondom. – Elég kicsi, hogy ne tűnjünk fel, elég nyitott, hogy lássuk, ki jön-megy az átriumban.
– Tökéletes – bólint Leela. – Legalább úgy fog kinézni, mintha lenne étvágyunk.
– STELLA szerint tíz perc, mire mindent lát a kamerákon – emlékeztetem.
Elindulunk a bisztró felé, beolvadva az embertömegbe.

Belépve a „Harbor Point Bistro" félhomályába azonnal lejjebb esik a zajszint. A kinti átrium moraja tompa háttérzajjá válik, a helyiségben halk zene szól, semleges, ízléses, amitől senki nem emlékszik rá utólag.
A bejáratnál egy fiatal pincér lép elénk, kezében karcsú menüpad. Végigmér minket gyors, gyakorlott pillantással: civil ruha, enyhén fáradt arcok, semmi különös.
– Van egy szabad kétszemélyes asztalunk az oldalsó részen – mutat a terem széle felé. – Tökéletes, ha egy kis nyugalmat szeretnének a szerelmesek.
Leela és én egyszerre torpanunk meg, de nem kezdünk el tiltakozni.
– Az üzletfelek – javítom ki nyugodtan.
A pincér elmosolyodik, szemrebbenés nélkül veszi a lapot.
– Lavontonon ez se ritka kombináció – jegyzi meg. – Kövessenek kérem, mint mondtam az oldalsó részen van egy csendes asztaluk.
Követjük az asztalhoz: félreeső, a terem szélén, a bejáratra és az átriumra is rálátni, ha az ember megfelelő szögben fordítja a székét.
– Valami gyorsat szeretnénk – mondom, amikor a pincér leteszi a menüpadot az asztalra. – Nem maradunk sokáig.
– Ajánlhatom a grillezett szendvicseinket – feleli. – Tíz perc alatt az asztalon vannak. Marha, csirke, vega.
– Marha – mondom automatikusan.
– Csirke – szólal meg Leela.
– Ital?
– Valami üdítő – felelem. – Szénsavmentes.
– Citrusos üdítőt kérek – teszi hozzá Leela.
– Értettem. Hozom is.
Magunkra hagy minket az asztalnál.
– Remélem, STELLA gyorsan megtalálja Mendosát – szólalok meg egy idő után. – Ideális esetben itt van fent, és nem kell lecsorognunk a felszínre.
– Ha kell, a pokolba is lemegyek érte – feleli Leela, mintha csak az időjárásról beszélne.
– Ebben biztos vagyok – mondom. – De azért jobb lenne, ha nem kéne.
Mielőtt bármit reagálhatna, visszatér a pincér. Két gőzölgő tányér kerül elénk, mellé az italok.
Beleharapok a szendvicsbe. A hús szaftos, a kenyér kívül roppan, belül puha, a szósz pont annyira erős, hogy elnyomja a tasakos kaja összes emlékét.
– Tízből tíz – hümmögöm elégedetten. – Kezdem elfelejteni a hajós adagokat.
Leela csak bólint, a tekintete közben végig a bisztró nyitott frontja felé vándorol. A kinti tömeg folyamatosan forog előttünk: turisták táskák nélkül, turisták túl sok táskával, öltönyösök, szerelők, személyzet.
A második falatnál valami megakad a szemem sarkában. Kint, az átrium forgatagában, egy pillanatra felvillan egy arc — szakáll, hátrafésült hófehér haj, világoskék öltöny. A mozgása könnyed, gyakorlott, mintha magától nyílna előtte az út.
Valami megmozdul bennem. Nem az arc ismerős — azt nem láttam így soha. De a mozgás, a tartás. Mintha valahonnan ismerném, csak nem így, nem ebben a ruhában, nem ennyi fényben.
Pislogok egyet, és már el is tűnt a látómezőből. A tömeg visszazárul, mintha ott sem lett volna.
– Elbambultál – jegyzi meg Leela, a szemem vonalát követve. – Láttál valamit?
– Talán – felelem lassan. – Egy arc. Valami nem stimmel vele, de nem tudom megmondani, mi.
Leela végigpásztázza a tömeget, aztán visszafordul.
– Mendosa?
– Nem. Valaki más. – Megrázom a fejem. – Lehet, hogy semmi. Csak a dossziék másznak ki a fejemből.
Egy pillanatig még méreget, aztán visszafordul a szendvicséhez. Én is lenyelem a falatot, de a szemem még egyszer végigfut az átriumon.
Semmi.
A szendvicsek vége felé járunk, amikor STELLA megszólal a fülünkben.
– Sikerült belépnem a Lavonton Orbital több belső alrendszerébe – jelenti nyugodt hangon. – Vendégnyilvántartás, fizetési logok, részleges kamerahozzáférés.
Leteszem a maradék szendvicset, és összepillantok Leelával.
– Nem is kellettek a kamerák ahhoz, hogy megtaláljam Mendosát – folytatja STELLA. – A felszínen van. A „Relaxo Beach Resort" nevű szállodába jelentkezett be saját néven, Newport partvidékén. Az elmúlt huszonnégy órában több felvételen is szerepel: lobby, tengerparti bár, kaszinó, étterem, strand.
– Nem úgy hangzik, mint aki bujkál – jegyzem meg.
– Inkább mint aki nyaral – teszi hozzá Leela, a hangjában egy cseppnyi hitetlenkedéssel.
Kint, az átriumban egy némított hírcsatorna fut az egyik kijelzőn. Felvételek az Echelon dokkjának robbanásáról, UIP-szóvivő komoly arccal, alul csíkban a „terrorcselekmény gyanúja" felirattal.
– Nem értem, hogy a picsába nem fél – mondom halkan Leelának. – A hírek tele vannak a robbanással. Ha csak félig figyel is, tudnia kell, hogy vadásznak rá.
Leela a kijelző felé pillant, majd vissza rám.
– Vagy azt hiszi, hogy itt fent érinthetetlen – mondja. – Vagy valaki nagyon erősen azt mondta neki, hogy nincs miért aggódnia.
Arca közben komor marad; látszik rajta, hogy az is végigfut a fején: lehet, hogy annak a fickónak odalent fogalma sincs róla, bármi köze lenne ahhoz, amit az Echelon miatt most a nyakába akarnak varrni.
– Akárhogy is – sóhajtok. – Relaxo Beach Resort. Legalább tudjuk, melyik vonatra kell jegyet váltanunk.
Intek a pincérnek, hogy fizetnénk. Pár pillanat múlva már ott is áll az asztalunknál.
– A fogyasztást terhelhetem az okoskarkötőjükre? – kérdezi udvariasan.
– Persze – bólintok.
A csuklómat a pad fölé tartom, a karkötő rövid, halk csippanással jelzi a tranzakciót — ugyanúgy, mint az Echelonon, ugyanúgy, mint bárhol máshol, ahol az ember valamit fizetni akar anélkül, hogy előkapjon egy tárcát. Leela is megérinti a sajátjával a kijelzőn a pontot, zöld pipa villan.
– Szép estét – kívánja a pincér. – És kellemes tartózkodást Lavontonon.
– Majd meglátjuk – mormolja Leela, de csak egy udvarias biccentést kap tőle.
Kilépünk a bisztróból, vissza az átrium fény- és hangzuhatagába. Az irányt egy újabb mozgólépcső felé vesszük, amely a tranzitperonokhoz visz le minket. Beállunk a tömeg sodrásába, és hagyjuk, hogy vigyen magával.
Együtt mozgunk az embertömeggel, tökéletesen beolvadva. Nem nagyon beszélünk egymáshoz, de időről időre rá-rápillantunk egymásra, és folyamatosan szemmel tartjuk a környezetünket: kijáratok, kamerák, egyenruhák.
A peronszinten több helyen is corpos őrök ácsorognak: a konzorcium logójával jelzett páncélmellény, mellé félig unott, félig szórakozott tekintet. Inkább egymással beszélgetnek, nevetgélnek, mintsem a forgalmat pásztáznák.
Az egyik jegyautomatához lépünk. A kijelzőn stilizált vonal húzódik felülről lefelé, a Lavonton Orbital és Newport között.
– Két jegy lefelé – mondom halkan.
A karkötőmet a fizetőpanel fölé tartom, a rendszer azonnal levonja az összeget. Leela is megérinti a sajátját, aztán a kijelzőn két zöld szimbólum jelenik meg.
– Utazási idő: ötvennyolc perc – közli egy kellemes, semleges hang. – Kérjük, fáradjanak a kijelzőn jelzett peronhoz.
Összesen nyolc peron húzódik egymás mellett. A rendszer folyamatosan mozgásban tartja őket: öt perc ki- és beszállási idő, aztán indulás, következő szerelvény, újabb menet.
Előttünk a peron szélén túl egy hosszú, üvegborítású cső húzódik lefelé a bolygó irányába. Amikor a következő szerelvény beúszik a peron mellé, már messziről látszik a különbség: a kocsi oldalfala szinte teljes egészében panorámaüveg, a belső burkolatok matt, minőségi felületek, a világítás meleg és egyenletes. Ez nem teherpálya, hanem kirakat.
– Mintha csak egy szállodai előtér lenne sínre téve – jegyzem meg félhangosan.
– Legalább kényelmesen zuhanunk orral előre – feleli Leela.
A tömeg lassan a nyíló ajtók felé kezd áramolni. Mi is vele tartunk, két jeggyel a csuklónkon, egy tengerparti szálloda és egy túl nyugodt tizedes felé.
Leülünk két székre egymás mellé, az ablak mellé. A székek kényelmesek lennének, de nem tudok rendesen hátradőlni: a derekamba nyomódó rejtett pisztoly pont ott feszül, ahol a háttámla íve indul. Inkább kissé előredőlve ülök, könyökkel a térdemen.
A szerelvény finoman megremeg, majd lassan elindul.
Odalent Newport vár ránk, homokkal, kaszinókkal, és egy tizedes, aki egyelőre még azt hiszi, hogy nyaral.