Vonatozás

– Üdvözöljük a Lavonton Orbital és Newport közötti átjárón. Az utazás ideje: ötvennyolc perc. Kérjük, maradjanak ülve az indulás és az érkezés teljes ideje alatt. A gravitációkiegyenlítők bekapcsolása során kisebb zökkenést érezhetnek. - Közölte velünk egy kellemes női hang a hangosbemondókból.
A vonat még az állomás mesterséges gravitációs mezejében fut, a súlyérzetünk stabil. Ahogy azonban a panorámaüveg fal mögött lassan eltűnik a peron, és kiérünk a vákuumcső nyitott szakaszára, érzem, hogy valami finoman változik.
Egy rövid, szinte alig érezhető zökkenés — ahogy a mágneses mezők átveszik az irányítást —, és a vonat hangtalanul gyorsulni kezd. Először vízszintesen, egyenesen az állomás töve felé: a peron eltűnik mögöttünk, kétoldalt az űr feketéje húzódik, a Noctis valahol odalent az árnyékban. Aztán a cső elkezd kanyarodni — lassan, szinte méltóságteljesen, mintha csak egy gondolatot változtatna meg — és a vonat kilencven fokot fordul. Ami az imént még az előre volt, az most a padló. Legalábbis a szemünk ezt hazudja az agyunknak. A bolygó, ami eddig valahol alattunk volt, most egyenesen előttünk tátong, és mi orral előre zuhanni kezdünk felé.
A gravitációs kompenzátorok miatt ebből semmit nem érzünk. A testünk számára ugyanolyan, mintha egy álló szobában ülnénk. A szemünk mégis látja, ahogy a bolygó felszíne egyre közelebb tolódik: partvonalak rajzolódnak ki, homokos öblök, mólók, kikötők, a vízen apró fehér csíkok a hullámtörésnél.
– Ez szürreális – szólal meg halkan Leela. – Gyorsulunk orral a föld felé egy üvegcsőben. A hideg kiráz tőle.
– Nekem tetszik – felelem. – És szép a kilátás.
– Miért nem lepődök meg ezen – mondja lemondóan, de a szemét nem veszi le az üvegről.
A távolban, a horizont egy szakaszán villám cikázik végig. Zivatarfelhők tornyosulnak a tenger fölött, lassan gomolyogva, mint valami sötétebb gondolat a sok napfény között.
Leelan látom a diszkomfortot. A válla megfeszül, az ujjai röviden rászorítanak a szék szélére, aztán tudatosan elengedi.
Körben mindenki beszél, nevetgél, telefonál, programot szervez a következő napokra. Gyerekek csüngenek a szüleik karján, idősebb párok halk hangon vitatják meg, melyik spa-csomag éri meg jobban. Fogalmuk sincs, mi folyik valójában körülöttük. Hogy ugyanez a vonal most épp két embert visz le egy tengerparti paradicsomba, akik egy harmadikat keresnek, aki ezrek haláláért lehet felelős.
A hangosbemondó félúton megszólal:
– Tisztelt utasaink, elértük az út felét. A szerelvény innentől fokozatosan fékezni fog. A gravitációkiegyenlítők finomhangolása miatt kisebb döccenéseket érezhetnek.
A tömeg nem lepődik meg különösebben. Én sem. Csak figyelem, ahogy a felhők lassan besétálnak a látómezőbe, és az alattunk terülő város szövete részletekre bomlik.
Az út vége felé a szerelvény egy lusta ívvel vízszintesbe fordul a városközpont fölött. Newport innen fentről rendezettnek tűnik: toronyházak, alacsonyabb üdülőblokkok és zöld parkok keveréke, mint egy látványterv, amit valaki rettentő sok pénzért rettentő kevés hibával rakott össze. A partvonalnál kikötők, mólók és szállodák sora húzódik, a hullámzás fehér habja csak vékony díszcsík a homok szélén.
A szerelvény végül besiklik az állomásra: üvegfalú peronok, fényes padló, iránytáblák, reklámkijelzők — szakasztott mása annak, ahonnan indultunk, csak itt a plafon fölött nem az űr van, hanem a bárányfelhős ég, és a levegőben már most több a só és a páratartalom, mint amit egy életre el tudnék viselni.
– Megérkeztünk – mondom Leelának.
Ránézek, és látom rajta, hogy sokkal komfortosabban érzi magát, mint az üvegcsőben. A válla már nem feszül úgy, az ujjak nem szorítják görcsösen a karfát. Megkönnyebbültnek tűnik, mint aki végre szilárd talajt tud a vonat alatt elképzelni.
– Szerencsére – feleli, kifújva a levegőt. – Na, keressünk egy taxit, és kapjuk el a célpontunkat.
Feláll, én pedig követem, és a tömeggel együtt elhagyjuk a szerelvényt. A peronra kiáramló utasfolyam magával sodor minket: bőröndök, strandtáskák, üzleti táskák, színes ruhák. Beolvadunk közéjük, mintha mi is csak egy újabb városnézős hétvégére érkeztünk volna.
Az irányt a taxi platform felé vesszük, követve a piktogramokat és a „GROUND TRANSIT" feliratú táblákat.
A taxi platformon egymás mellett sorakoznak a járművek: alacsony, üvegezett kabinok, amelyek omnikerekeken gurulnak, hangtalanul. Úgy néznek ki, mintha valaki fogott volna egy drága panoráma-liftet, levágta volna a zsinórjait, és ráültette volna négy intelligens kerékre.
Az egyik szabad fülkéhez lépünk. A tolóajtó félrecsúszik, kellemes, hűvös levegő csap meg odabentről. Leela beszáll elsőnek, én utána, aztán az ajtó becsukódik mögöttünk.
Előttünk egy érintőkijelző villan fel.
– Úticél? – kérdezi a rendszer semleges hangon.
Beírjuk: „Relaxo Beach Resort". A kijelző azonnal feldobja az útvonalat, mellette a viteldíjat.
A csuklómat a panel fölé tartom, a karkötő rövid csippanással igazolja a fizetést.
– Fizetés elfogadva. Kérem, csatolják be a biztonsági öveket. A jármű hamarosan elindul.
– Előre fizetős mennyország – jegyzem meg félhangosan.
Leela csak halványan elmosolyodik, miközben becsatolja az övét.
Az omnikerekek alattunk finoman mozdulnak, a taxi kisiklik a platformról, és beáll a forgalom sodrába. Newport lassan körénk nő: üveg, beton, pálmák, reklámfelületek — és valahol a part mentén egy hotel, ahol egy tizedes úgy tesz, mintha nem zuhant volna rá egy állomás fél galaxisnyi haragja.
A jármű egy széles, többsávos sugárútra fordul ki. A kijelző sarkában tizenöt percet ír érkezésig. Mindkét oldalon hatalmas szállodák és kaszinók sorakoznak — üveg- és fénykatedrálisok, amelyek minden irányból azt üzenik: itt aztán el lehet égetni a pénzt. Két blokk között egy egész torony csak plasztikai- és regenerációs központ: tökéletesre simított arcok, új testek, apró betűkkel a képernyő alján az árak, amikből pontosan látszik, miért nem bántja senki ezt a helyet.
Mintha STELLA hallotta volna a gondolatmenetemet, ekkor megszólal a fülünkben.
– Beléptem a Relaxo Beach Resort belső rendszerébe – jelenti nyugodt hangon. – A logfájlok alapján jelenleg a szobájában tartózkodik. Nincs egyedül.
– Nincs egyedül – ismétlem meg halkan, és ösztönösen jobban előredőlök az ülésben. – Remélem, nem most végzik ki éppen.
– Ennél gyorsabban nem fog menni a taxi – feleli Leela. – Fegyverellenőrzés.
Biccentek. Mindketten úgy mozgolódunk, mintha csak kényelmesebb pozíciót keresnénk az ülésben, közben pedig a zakó alatt rejtett tokhoz nyúlunk. A kisméretű kompressziós pisztoly hideg műanyagja ismerősen simul a tenyerembe.
Kiveszem, ellenőrzöm a tárat, finoman visszacsúsztatom a markolatba. A kondenzátorok halk zümmögéssel töltődnek fel, a kis kijelző a hátulján ötvenre ugrik. Oldalról látom, hogy Leela fegyverén ugyanaz a szám villan.
Visszadugom a pisztolyt a tokba. Mire a zakó alá simul, a taxi már lassít; a panorámaüvegen át a „Relaxo Beach Resort" fényes logója csúszik be a látómezőbe.
– Érkezés a célhoz két percen belül – erősíti meg STELLA. – Kiegészítő információ: az Echelon-állomáson történt terrortámadás miatt a Lavonton Orbit védelmi készültségét egy szinttel megemelték. Az állomáson belül sűrűbb ellenőrzések, az űrben a járőrhajók számának megduplázása várható.
– Remek – szusszanok. – Legalább nem unatkozunk.
Leela nem mosolyog, de a tekintete elszántabb, mint eddig bármikor, mióta Lavonton légkörébe értünk.
A taxi felhajt a hotel félköríves bejáratához, majd lassan megáll a fedett kiszálló zóna alatt. A tolóajtó hangtalanul kinyílik, mi pedig egyszerre szállunk ki.
A kinti levegő azonnal megcsap: meleg, sós, napsütéses. A nap fénye végigsimítja a bőrömet; ritkán van részem ilyesmiben, többnyire mesterséges fénycsövek és kijelzők világítanak rám. Most sincs sok időm élvezni: nagyjából tíz másodperc, amíg a felhajtóról a forgóajtóig sétálunk.
– STELLA, irányíts minket – szólok halkan a kommunikátorba. – Hányadik emelet?
– Mendosa szobája a harminckettedik emeleten található – érkezik azonnal a válasz. – 3208-as szoba. A lifteknél az „Ocean View East" szekciót válasszák.
Biccentek, mintha csak magamnak jegyeztem volna meg az irányszámot, aztán elindulunk a forgóajtó felé. Úgy mozgunk, mint akik pontosan tudják, hova tartanak; nincs tétova nézelődés, nincs bizonytalan toporgás.
A forgóajtó lassan körbefordul, és belépünk a hotel halljába.
Odabent olyan, mintha valaki fogta volna a Nagy Gatsby díszleteit, és rájuk öntött volna még egy réteg pénzt. Fekete és arany dominál mindenhol: fényesre polírozott, sötét márványpadló, aranyszegélyes pultok, vékony, függőleges fémcsíkok a falakon, amelyek a mennyezetig futnak.
A tér közepén mediterrán növények és pálmák magasodnak nagy kaspókban, a leveleik között rejtett spotlámpák szórnak meleg fényt. A plafonról több sorban kristálycsillárok lógnak, apró fényforrások tucatjai verődnek vissza a csiszolt felületekről.
A recepciós pult előtt vendégek sorakoznak, hátrébb kanapék és alacsony asztalok, ahol emberek koktéllal a kezükben beszélgetnek. A háttérben halk zene szól, elegáns, kicsit túl tökéletes.
Mi egyenesen a liftek irányába vesszük az utat, mintha már százszor megtettük volna ezt az útvonalat. Senki nem állít meg, senki nem kérdez semmit; a szemek átsiklanak rajtunk, mint két újabb vendégen, akiknek biztosan van foglalásuk.
A liftcsarnok felirata: „OCEAN VIEW EAST".
Belépünk az egyik kabinba: tágas, tükrös oldalfalak, puha padlószőnyeg, diszkrét illat a levegőben, amitől az embernek olyan érzése támad, hogy tuti azt is kiszámlázzák valahol. A panelen végigfutnak az emeletszámok, a harminckettes halványan villog.
Megnyomom a gombot. Az ajtók puhán záródnak.
Csend lesz, csak a szellőztető alig hallható zúgása marad. Érzem, hogy mindketten feszültebben állunk, mint kellene: Leela aprót toporog, aztán keresztbe teszi a karját; én a zsebembe dugom a kezem, és fejben már pörgetem a lehetséges kimeneteleket.
Élve találjuk. Nem élve találjuk. Nincs egyedül. Ellenáll. Nem áll ellen.
A „nincs egyedül" opció most különösen rosszul hangzik.
A lift szinte észrevétlenül indul meg felfelé. A kijelzőn egyre pörögnek az emeletszámok.